Most találtam meg véletlenül egy 2007 júniusi cikket, ami a vadkempingezésről szól. Totál röhej az egész és teljesen fölösleges is a cikk. Eleve ott kezdődik, hogy ki használja már manapság azt a szót, hogy "vadkemping"? Szerintem senki. A hatvanas-hetvenes években hívtak így egy szabadidős formát. A másik, meg hogy nyilván szerencsétlen újságíró örült, hogy megírhat egy jó kis témát, főleg a nyáron dúló uborkaszezonban, ezért legyünk elnézőek, de lássuk be, ilyesmiről írni Magyarországon vagy értelmetlen, vagy felelőtlen dolog.

Az írás egyébként arról szól, hogy uccu neki, menjünk vadkempingezni, mert az rohadt jó, kint a természetben, szabad ég alatt aludni, sokkal jobb, mint a normál kemping. Ez így persze rendben is van, de Magyarország lakossága két részre tagolódik. Az egyik, aki szokott kint aludni a természetben, a másik, aki nem. Aki szokott kint aludni, annak nem kell reklámozni a kinnalvást, a túrázást, aki meg nem szokott - na hát annak meg végképp nem szabad reklámozni. A kintalvós túra, ugyanis sport, aktív szórakozás - már ha tényleg túrázással kapcsolódik egybe. Ha nem túrázással kapcsolódik egybe, hanem csak kiköltözik pár idióta az árokpartra, az természetesen nem sport, de nem is kéne reklámozni az árokpartra költözést. Szóval ott tartottunk, hogy ez egy sportnak a velejárója, aminek megvannak hátulütői, kell hozzá némi tapasztalat, vagyis semmiképpen nem reklámoznám azt, hogy teljesen tapasztalatlan zöldfülűek menjenek vadkempingezni. Ez az egyik.

Az időjárás is igyekszik kibaszni velünk (habár ez a havaseső nagyon-nagyon jót tesz egyébként, tavaly pont a csapadék hiányzott, ki is száradt minden), meg a vírusok is: túraegyletünk, a Helyipari Természetbarát Liga fele az ágyat nyomja, úgyhogy kénytelenek vagyunk továbbra is fejben kirándulni. De fejben legalább lehet időutazni. Többszörösen. Minimum háromszorosan. Találtam ugyanis egy '63 februári Turista Magazint (ez eddig időutazás 1.), abban pedig egy cikket, amelynek a címe Helyzetkép 2000-ből (ez az időutazás 2.). És mivel most 2008 van, ezért a '63-ból megjósolt 2000-es helyzetkép egy újabb időutazás. A cikk egy humoros, szatirikus előretekintés a jövőbe, arról szól, hogy hogyan fognak festeni a már akkor is kedvelt túracentrumok 40 év múlva.

A cikk nyilván egy kicsit túloz, meg humorizál a cél érdekében (szóval ne szó szerinti jóslatnak olvassuk), merthogy azt akarja sugallni, hogy 40 év múlva, 2000-ben a civilizáció annyira elfoglalja a helyet a természet és a természetjárók elől, hogy alig marad szűz terület.

Ez a szép havas, enyhén retusált kép Galyatetőn készült és a '63-as februári Turista Magazin hátsó boritóján díszítette.

Sokszor írtam már a Szilvásvárad-Putnok vasútvonal lebegtetett bezárásáról, amit én nagy nagy magyaros tukkóságnak tartok. Az erről szóló bejegyzéseim itt és itt olvashatók.

Ezekben a posztokban amellett érveltem, hogy egy olyan turisztikailag (potenciálisan és aktuálisan is) nagy jelentőségű régiónak, mint a Bükk északi lába, Eger, Szilvásvárad és a környező falvak külön látványossága, turisztikai célpontja lehet az a vasútvonal (Eger-Putnok), amelyet mindenki az ország legvadregényesebb vasútvonalaként tart számon. Vagyis parajság bezárni. Nem hiszem, hogy ezt különösebben magyarázni kéne, akinek esze van, az érti, hogy miről beszélek. Ennek ellenére mégis megtámogatom egy kicsit az érveimet a VEKE elsőszámú nyilatkozójának, Vitézy Dávidnak a mondataival. Az alábbi videóban a Balaton környéki vasútvonalakról beszél, de a helyzet ugyanaz, a vasút a turizmus része. Pont. Aki hülye, az meg haljon meg, ne pedig egy minisztériumi bársonyhokedliből barmolja szét Magyarországot.

Ez egy nagyon laza kis túra volt még október végén, csak nem volt időm azóta megírni. Szokás szerint elszámoltuk magunkat nehézség és kilóméterek dolgában. Általában alá szoktunk számolni, és jóval sötétedés utánra nyúlik a túra és 5-10 km-rel hosszabb, mint számoltuk (persze túlzás az ilyemit számolásnak nevezni, ilyenkor pont abból van a galiba, hogy nem számolunk, hanem csak gyorsan megsaccoljuk a térkép alapján, hogy mennyi km és mennyi idő. Ha kiszámolnánk pontosan, nyilván nincs szopás. Na de túrázók vagyunk, nem matematikusok, inkább szopunk, mint számolunk, hiszen az egésznek ez a lényege).

Na szóval most nem alá számoltunk, hanem egy picit fölé, jóval hosszabbnak gondoltuk a túrát időben és kilóméterben is, aztán egyszercsak azt vettük észre, hogy még 16 óra sincs és már vége van. Most tudtam meg, hogy ennek a túrafajtának a neve: peremhegyi túra. Nem érint magasabb csúcsokat, nincsenek nagy szintkülönbségek, szóval nagyon kellemes. Ilyen túrát lehetőleg ne októberre válasszunk, hanem télre, nagy hóba, amikor amúgy is lassabban megyünk, és nagyon korán sötétedik. (Habár vannak, akik hóban is keményen nyomni tudják a tempót.)

Kiráyrét fölötti kaptató:

Szóval a túra: Királyrét, (Nógrádot kikerültük), Ráchegy, Fekete-víz, Keskeny-bükki-völgy, Magyarkút, Verőce.

Az eggyel előző posztban Kemencéről, meg a Holló-kő-gerinctúráról írtam. Utánanéztem, hogy a 30-as években mi volt a helyzet ezzel a községgel, és ezzel a túraútvonallal.

A helyzet az, hogy a harmincas években 1823 "magyar lakos" élt ebben a községben, nem tudom, hogy ez a megfogalmazás azt jelenti-e, hogy laktak, nem magyarok is. Manapság egyébként 1124 fő a község lakosainak száma, de szerintem ez csalóka, mert a hétvégi házasok nincsenek benne. Már a harmincas években is több fogadó volt a községben, kajálással, vendégszobákkal, nem volt ez elzárt település. Fogadók ma is vannak, de az előítéletem azt súgja, hogy a békebeliek voltak az igaziak.

No, és a gerinctúrát már a harmincas évek túrázói is előszeretettel választották, merthogy már akkor is csodálatos útvonal volt, ez nem változott. Maximum annyi, hogy valószínűleg akkoriban Perőcsényből még nem lehetett felmenni a nyugati gerincre, csak Kemencéről, a Fekete-völgy felől.

Csak most nem lőttek le egyet sem, pedig kivágtak egy egész erdőt, méghozzá véletlenül egy védett erdőt. A sajóládi erdő egyébként a Natura 2000 hálózatához tartozott.

Ilyenkor az ember ugyanolyan tanácstalan, mint a durvább színesfém-lopásoknál. Persze, ha enni kell, akkor szarja le magasról az állampolgár, hogy Hofi Géza sírjáról lopja le a fémet, vagy hogy Antall József szobrát nyúlja le. A szükség elvileg nagy úr. Nyilván a fatolvajok számára sem jelent értéket a védettség, meg a naturakétezerség, ha mondjuk éppen fűteni kell, vagy kajálni. Ezek az értékek innen a fűtött szobából, a téliszalámis zsömle, meg a kurvadrága biokolbász világából értékek csak. Erre persze lehetne mondani azt, hogy na igen, de akkor mindenre lehet felmentést találni. Akkor bárki lophat, mert éppen nagyon szar neki, sőt gyilkolhat is, mert éppen rossz napja van. Szóval mindenre lehet felmentést találni, ha nagyon erőlködünk. A vadliberális logika szerint pedig, ha valakinek színes a bőre, akkor minden meg van neki bocsátva, még ha fajgyűlölő, az is, hosszú publicisztikákban lehet gyártani nekik a felmentéseket. És ez sem a cigányokról, vagy fatolvajokról szól, hanem a vulgárliberális ideológiák bénaságáról, kártékonyságáról és a magyar értelmiség jó részének (jobb és bal egyaránt) tökéletes impotenciájáról.

A durva nem is ez, hanem az, hogy Kelet-Magyarország tulajdonképpen magára van hagyva. Akik ott élnek, cigányok, nem cigányok, fatolvajok, vagy parasztok totál el vannak felejtve, mintha egy másik országban élnének. Simán kivághatnak egy erdőt, a kutya nem törődik velük. Azzal se törödnének, ha megfagynának, mintahogy azzal se, ha "feltalálják magukat" és szétbarmolnak maguk körül mindent. Láttam a múltkor egy filmet egy alapítványról a tévében. Romák dolgoznak benne, bokros, erdős részeket tisztítanak meg, és fizetségképpen a hulladékfát magukkal vihetik. Állítólag egyre többet dolgoztatnak velük, mert megbízhatóak, legalábbis ez volt a filmben. Nem mondom, hogy csak ez a megoldás, de ez legalább valami. Az a probléma ugyanis, hogy amiképpen a harmadik világban, úgy itthon is a környezetvédelem szorosan összefonódik a szociális kérdésekkel. Lásd Afrikában a vadászat, orrvadászat, Dél-Amerikában a védett állatok kiirtása, és így tovább. Egy faszfej erdei motorost be lehet tiltani, el lehet kobozni a gépét, mert nem azért ennyire idióta, mert éhes. De az illegális favágás más tészta, az nem primitív hülyegyerekek hobbija, nem lehet csak úgy betiltani.

Másnap vettük észre, hogy a Hamuháznál tábla van kitéve, hiúz-, meg farkas-visszatelepítési program folyik a környéken. Ez elég érdekes vállalkozás lesz, a Börzsöny elzártabb területeit jelölték ki rezervátumnak, ahová amúgy sem megy be túl sok turista, csak a legelszántabbak. Sőt, sok ilyen elzárt helyre turistaút sem visz. Kiváncsian várjuk a fejleményeket, de azért remélem a medvéket nem akarják visszatelepíteni, mert az már necces. Természetvédelem ide vagy oda, egyik turista sem szeretne medve komával birkózni az erdőben.

A Hamuháztól nincs messze a kisvasút végállomása. Nem utaztam az ország összes kisvasútján, sőt, a nagy részükön nem utaztam, de az biztos, hogy a kemencei a legjobbak egyike. Mivel valahogy kisebb, mint a többi, ezért az egész utazásnak olyan családias hangulata van, ezt fokozza, hogy a vasutasok, meg akik munkálkodnak a pálya építésén, mind szerelemből csinálják. A pálya továbbra is épül, most Godóvár a végállomás, de szeretnék elvinni a Hamuházig. Nem lehet tudni, hogy mikorra lesz kész, és ez nem a lelkesedés hiánya miatt van, haenm mert nincs rá lóvé, és a Duna-Ipoly Nemzeti Park tökölődik, szóval a szokásos magyar helyzet.

De a kisvasút felé gyalogolva elmentünk a Fekete-kút nevű nagyon szépen kiépített forrás mellett. Ez tulajdonképpen nem is egy forrás, hanem mindjárt kettő közvetlenül egymás mellett, és mindkettő ki van építve. A kisebbik el tud egy kicsit apadni, de a nagyobban azért mindig van víz. Meglepő volt, hogy most a nagyobbik forráson is látszott, hogy nem túl nagy a vízhozama. Amikor tavaly, 2006-ban ugyanekkor, szeptember végén erre jártunk, mintha bővízűbb lett volna.