"Basszameg!" Kábé ez volt az első gondolatunk, amikor ránéztünk reggel az órára. Meg voltunk győződve, hogy most is 8 körül keltünk, mint máskor, de a szörnyű valóság az volt, hogy az óra (mobiltelefon) 11:45-öt mutatott. A szervezetünk behajtotta rajtunk az adósságát, két napi kevés alvást és kevés pihenést most egyben kellett lerónunk. Ez csak azért volt probléma, mert viszonylag hosszabb túrát terveztünk mára, amin így változtattunk ugyan egy kicsit, de azért lényegesen nem rövidítettük le. Eredetileg a dédesi vár felé akartunk lemenni Bánkútról a Kéken, illetve Kék L-en, de ezt megváltoztattuk Zöld+ -ra, ami hamarabb ér le Nagyvisnyóra.

Rusnya:

Előtte még útba ejtettük a bálványi kilátót, elég szép a kilátás és a kilátó teljesen jó állapotban van. Az idióták ide akartak építeni nem régen egy radarállomást, de szerencsére nem sikerült nekik. Mondjuk így is van itt a kilátó mellett közvetlenül egy átjátszó állomás és az is elég rusnya. Tehát elindultunk lefelé a Zöld+ -on, ezen az útvonalon nincsenek várak, sziklák, kilátók, barlangok, de azért nagyon hangulatos gerinctúra. Ajánlom mindenkinek.

 Gerinctúra nagyvisnyó felé a Zöld+ -en:

Második nap tehát Csurgótól nem messze, a Pipis-hegy oldalában ébredtünk. Érdekesség, hogy a háború előtti időszakban a Szilvásvárad és Bánkút közötti terület tilos területnek számított, vadaskerttel és kerítéssel. A terület birtokosa egyébként nem volt annyira rossz arc, ugyanis a diósgyőri vasasoknak, akik Bánkúton akartak menedékházat építeni maguknak, nemhogy megadta az engedélyt, de még segített is nekik a munkálatokban. Infók itt.

Csurgó messziről:

Csurgó is érdekes hely, valaha elsősorban erdészlak volt, ma már félig-meddig szálláshely. Nem tudom, hogy most erdész lakik-e itt, vagy csak gondnok, mindenesetre, ha nosztalgiázni szeretnénk, akkor olvassuk el a Turista Magazin háború előtti cikkeiből, milyen volt akkoriban a csurgói vendégszeretet. Katt ide és ide.

Út Csurgó felé:

A Bükk Magyarország egyik legszebb túrahelye, ez nem vitás, viszont nem is adja könnyen magát. Feljutni nem egy kéjutazás, főleg három napi cuccal. Ráadásul a közlekedés is botrányos (erről még lesz szó!), Egerből a vonat a Szilvásváradig tartó 30 km-es utat kemény 1 óra alatt döcögi végig. Oké, szép ez az útvonal, hazánk legizgalmasabb vasútvonala, de hát akkor is. Nem a vonaton akarunk gyönyörködni, hanem minél hamarabb el akarjuk érni a fennsíkot.

A 9-es vonattal indultunk Pestről. Eger felől jobban szeretjük megközelíteni a Bükköt, ugyanis olcsóbb és talán gyorsabb is valamivel, mint Miskolc-Diósgyőr-Lillafüred irányából. Egerben még volt felesleges 2 és fél óránk a szilvási csatlakozásig, ebbe pont belefért egy gyors roham a Szépasszony-völgybe. A Sike-pincét mindenkinek ajánlom (43-as). Helyben nem fogyasztottunk, de vettünk az estére egy flaska vörösbort, ami termelői bor kategóriában nagyon finom volt.

Aztán vissza az állomásra, és felszálltunk az Eger-Szilvásvárad járatra. Szilvásvárad-Szalajka állomáson szálltunk le, és gyorsan a kisvasút felé vettük utunkat, ami ugye a Szalajka-völgy bejáratától indul. A hirtelen hűvösre fordult idő, meg a péntek miatt szerencsére nem voltak annyian, felfértünk a degeszre tömött zsákokkal, de nem tudom, mi lett volna hétvégén. Ugyanis ez az egyik legforgalmasabb kisvasút hazánkban, ami persze öröm, hiszen nem fogják bezárni.

A kisvasút-utazás mindig eszméletlen élmény, a szilvásváradin utaztam már párszor, de még mindig ugyanúgy hat. A végállomás a Fátyol vízesés, ahol egy büfékocsi áll, amelyben a kávészerű löttyöt 170-ért mérik, ami egyszerűen röhej. Tipikus magyaros bunkóság. Rendben, abból indul ki a vállalkozó elvtárs, hogy akinek a szervezete itt és most követeli a koffeint, vagy bármit, az itt és most kénytelen rá kipengetni a pénzt. Mondom, eddig félig-meddig oké, de azért már ez is megérne egy jókora seggberúgást. De persze az már magyar dolog, hogy nem elég, hogy jól felárazzuk a terméket, de ráadásnak szart adunk el ízléses és környezetbarát műanyag pohárban. Szar kávét adni ugyanis 170-ért hatalmas tahóság. Ez nem kapitalizmus, meg üzleti izé, hanem szimpla magyaros igénytelenség. Ez a fos neki kábé 20 forintjába kerül és itt rontja a levegőt, meg a hangulatot az ország legszebb helyén, úgy ki kéne zavarni az ilyeneket a picsába, mint a szél. Nem értem, miért nem adunk arra, hogy az elit helyeken elit vendéglátás legyen még kocsma, kávézó és büfé szinten is. Márpedig a Szalajka-völgy elit turistahely. Lehetne.

No, egyelőre úgy tűnik, hogy a faszfejek pártjának gárdistái napi jócselekedetekre szakosodtak. Hogy minek ehhez gárda, az kérdés, hiszen beléphettek volna a cserkészekhez, vagy az úttörőkhöz is, de nyilván ők egy saját bandát akartak, ahol nem kell fölfelé kúszni a ranglétrán, hanem egyből fel is avatják őket. Ami miatt ez az egész bohócmutatvány ennek a blognak a témájába vág, az az első jócselekedetük: a parlagfűirtás (és véradás). Őszintén szólva, ezt rohadt jó ötletnek tartom. Lássuk be, ha parlagfűirtásról, vagy véradásról van szó, akkor tökmindegy, hogy hülyék csinálják-e. A vérrel nem terjed a hülyeség, úgyhogy az oké, a parlagfű pedig közös ellenség, gonoszabb, mint a románok, meg a szlovákok együttvéve, úgyhogy nem nézzük, ki huzigálja ki, az a fontos, hogy huzigáljon.

A fene se akart Kis-Inóc és Nagybörzsöny felé menni, de végül is így alakult a nap. Egy laza Királyrét - Nagy-Hideg-hegy - Kemence túra volt betervezve, de közbeszólt az élet, meg a MÁV. Az előttünk haladó vonat meghibásodott, ezért 1 óra csúszásunk keletkezett. És ez azért gáz, mert a kismarosi busz-menetrend - hála a magyaros gyakorlatiasságnak és szervezőkészségnek - úgy van megtervezve, hogy ha a 10:40-es buszt lekéssük, akkor a következő csak 2 óra múlva megy. Ráadásul a kisvasút a busszal egy időben indul, tehát alternatíva nincs. Szóval remek. Az egy órás késés miatt Kismaros mint stratpont kiesett, úgy döntöttünk, elmegyünk Szobig és reménykedünk, hogy lesz benn egy busz, ami elvisz minket a Börzsöny nyugati széléhez.

Hatalmas mázlink volt. Nagybörzsönyig mentünk, bedobtunk egy kávét a helyi cukrászdában, vagy miben. Ez egy érdekes hely. Cukrászdának hívják (nem azonos a főtéren álló kocsmával), de nincs süti, csak csipsz, meg keksz, meg ilyen szemét kaják. Persze alkohol is van, üdítő, meg kávé. A kávé nem a legjobb volt, de hát milyen lenne, ne panaszkodjunk. A Sárgán haladtunk tovább, párhuzamosan a kisvasút sínjével. Kellemes túra, Kisirtáspuszta lesz az első állomás, itt lesz víz is. Miközben vizet vettünk a kútból, láttunk egy teljesen meggárgyult egerészölyvet. Tőlünk 20 méterre egy tisztáson napozott, meg sétálgatott, mint egy kapirgáló tyúk és nem nagyon izgatta, hogy ott mozgolódunk, meg figyeljük. Kicsit közelebb mentünk, akkor nagy nehezen elszállt, de nem túl messzire, egy kábé száz méterre lévő fára, szóval nem fárasztotta magát.

Megcsináltuk végre a Királyrét - Nagy-Mána - Királyháza - Diósjenő túrát. Kicsit hosszú, mert Királyházáról még vissza kell menni Diósjenőre, ráadásul betonon,  de nagyon megéri, hiszen a Nagy-Mána-bérc a Börzsöny egyik legszebb része. Annyit csaltunk, hogy a Csóványost kikerültük egy erdészeti úton. A Foltán keresztig mentünk föl, onnan PirosX nyugat felé. No, ha valakit érdekel, akkor a PirosX-ből nyílik jobbra egy erdészeti út, ott van a Sváb Sándor emléktábla és a teljesen kiszáradt Árva-kút. Sváb Sándor 1910-ben lőtt itt egy kapitális bikát, emiatt az emléktábla. Ebben egyébként az a vicc, hogy akkoriban a Börzsöny nem is annyira turistaparadicsom, mint inkább birtok és vadászterület volt, na de ennek szerencsére vége.

Szóval ezen az erdészeti úton kikerültük a Csóványost, ez nem jelzett turista út, úgyhogy jelzést ne keressünk. Viszont előbb, vagy utóbb belefutunk a Nagy-Mánára tartó Pirosba, ami nekünk kell. A Nagy-Mána bércet nehéz szavakkal leírni. A Börzsöny egyik legvadregényesebb patakvölgyére, a Rózsás-patak völgyére és Csóványosra, meg a Nagy-Mánával szembeni gerincre nyílik kilátás, de egyszerűen nagyon durva. Egyébként a Rózsás-patak felső folyásánál található egy Őserdő, de tilos a belépés. Ezek a gerincek és patakvölgyek pedig magukba sűrítik az egész Magas-Börzsöny lényegét, éles gerincek, és mély, sötét völgyek, eszméletlen méretek - pedig csak egy röghegységben vagyunk. A Nagy-Mánáról több helyen is kiláthatunk, persze van egy nagyobbacska rét is, ahol minden utazó megpihen, alattunk szakadék, velünk szemben pedig a Pogányvár, a szél meg fújja a füvet, amin fekszünk.

Addig is, amíg nem szolgálhatunk saját fotókkal, tekintsük meg Titkos Gábor fotóit a Nagy-Mánáról és környékéről: kattints ide.

Királyházára leérni gyorsan ment, beugrottunk a Tűzköves-forráshoz, ami kedvenc börzsönyi forrásom. Egy sziklafal alatt fakad és egy mesterségesen kimélyített, négyzet alakú kicsiny medencében gyűlik össze a víz, majd onnan megint kifolyik és innen a kifolyótól lehet vizet gyűjteni a palackba. Marha jó hely. Őszinte leszek: a Bársony István-emléktáblát elfelejtettem leellenőrizni, megvan-e, milyen állapotban. Ez ciki. Hiába, a fáradtság, a szomjúság felülírja a kulturális beidegződéseket. Valószínűleg éhesen és szomjasan egy márvány Dávid-szobor mellett is simán elmennék.

Viszont az érdekes, hogy ez a forrás mennyire régi. 1930-ban már létezett, így látta az akkori grafikus:

Az emléktábla pedig 1910-es. Kérdés, hogy a Tűzköves-forrás ennél is régebbi-e. Mert ha igen, akkor ez a forrás több, mint 100 éves.

1966-ban pedig így nézett ki. Akkoriban percenkénti vízhozama fél lityó volt, most is kábé ennyi.

Úgy döntöttünk, hogy ezúttal az elég fárasztó Kék Kockán indulunk el Királyrétről a Magas-Börzsöny felé. És tényleg fárasztó volt, folyamatos emelkedő több kilométeren keresztül, ezért cserébe viszont nem volt durván meredek rész. Döntse el mindenki, hogy melyik a jobb. A Kék Kockából egy idő után Kék Kör lesz, egyébként szép ez az út, érdemes erre jönni, akár felfelé, akár lefelé. Az Újpest-forráshoz természetesen beugrottunk, mert a vízünk fogytán volt, de ez a forrás már nem igazán használható vízivásra. Ezt egyébként jelölni kellene a térképen, vagy pedig helyreállítani a forrást, mert nagyon megtévesztő tud lenni, és aki volt már olyan helyzetben, hogy elfogyott a vize, az tudja, hogy mennyire idegesítő egy olyan forrásra számítani, és kitérőt tenni felé, ami már nem működik. A 99-es Turistaatlasz szerint a forrásból részben szökik a víz. Hát azóta eltelt tíz év, és elmondhatjuk, hogy teljesen szökik. Egyébként meg 69-ben építették társadalmi munkában, de erről egy külön posztban majd megemlékezünk.

A Csóványost újból meg kellett látogatni, de úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem Királyrét felé, délre indulunk vissza, hanem kelet felé, Diósjenőre. Királyrétről indultunk megint a Kéken, a Saj-kútnál kajáltunk egy keveset. A Saj-kút alig csöpög, úgyhogy ne innen akarjunk vizet szerezni, ha erre járunk. A Saj-kút után leküzdöttük a szokásos emelkedőt, nem könnyű menet, de szerencsére nem volt még annyira meleg, ez megkönnyítette a dolgunkat. Útközben nyugdíjas csoporttal talákoztunk, akiknél óriási vargányák voltak. Egyrészt bosszantott minket, hogy ők szedték le, másrészt reménnyel is töltött el, hátha jut nekünk is, hátha nem találtak meg mindent.