Másnap megpróbáltunk magunkhoz képest korán fölkelni, és ez sikerült is, 9-kor már el is indultunk. A Cserhát erdei útjairól nehéz lelkesülten és hosszan beszélni, hiszen itt is az volt a helyzet, hogy egy idő után kiértünk a szép tölgyerdőből akácosba, igaz, amikor az út egy napraforgótáblához ért, gyönyőrű kilátás nyílt a Cserhát hegyeire, például a távolban magasodó Szandavár hármas kúpjára is. Eredetileg ez volt az úticél, de aztán mégsem mentünk el odáig.

Hegyes:

A napraforgótábla melletti szekérút lassan beért Cserhátsurányba, a következő pecsételőhelyre. A napraforgótábla melletti útnak egyébként az a neve, hogy Szécsényi út, de a '80-as években még nem erre vitték a kék jelzést a Hegyesről Surányba, hanem a Bányai-oldalon keresztül, a Nagypataki puszta mellett.

Kilátás a Szécsényi útról Surány felé. Távolban a Szandavár:

A múltkor a Bablevescsárdánál szakítottuk meg a cserháti szakaszt, úgyhogy most itt folytattuk. Felsőtoldig kemény betonon gyaloglás következett, a kéktúrás fórumokból, meg mindenhonnan kiderül, hogy ezt a szakaszt mindenki fölöslegesnek és kényelmetlennek tartja, mi se tudunk mást mondani: hülyeség itt vezetni az útvonalat, ha van alternatíva. Felsőtoldnál végre lefordulhattunk egy jó kis földútra Hollókő felé. '62-ben egyébként a kéktúra még teljesen kikerülte Hollókőt, Buják felé kanyarodott, nem ment föl Nógrádsipekre és Cserhátsurányba, sőt még a Szanda-várba se, úgy érkezett meg Becskére.

A Cserháttal kapcsolatos előfeltevéseink ezen a szakaszon jöttek be először. Még nincs is igazán nyár, még csak 25-27 fokok röpködnek, de máris olyan dögmeleg volt, hogy alaposan levett az ember energiájából. Ez két dolog miatt is van, egyrészt a Cserhát alacsony hegység a hazai magasabb hegységeinkhez képest. Másrészt a Cserhátban nagyon nagy százaléka visz a túrának nyílt területeken, termőföldek mellett, mezőkön, ligetes erdőkben. Harmadrészt az erdők is inkább akác- és tölgyerdők, amik nem olyan nagy tágas, árnyas, magas erdők, mint mondjuk egy bükkös. Szóval a Cserhátot semmiképpen ne időzítsük nyárra, kánikulára, tipikus késő-tavaszi, kora-nyári, kora-őszi túrahely ez.

A Hollókő előtti nagy mezőről visszatekintve dél felé:

Na ezért kell falura menni minél többször. Hihetetlen, hogy kiszáll az ember a kocsiból, megy tíz lépést, és rögtön valami történésbe botlik. Legutóbb nem falusi lakodalomba, hanem egy Zetor utolsó útjába. Szerencsére a vosatka.blogter.hu fotósa is a helyszínen tartózkodott, úgyhogy mindent lépésről lépésre dokumentálhattunk. Soha szebb és látványosabb halált! Méltó egy kiszolgált, sokat látott Zetorhoz.

Az első képen természetesen az látható, ahogy a Helyipari Természetbarát Liga tagjai megközelítve a helyszínt, készítenek egy távolit. Illetve pontosabban az látható, ahogyan az egyik gép beléharap a másikba. Leharapja a Zetor fejét, a tetejét.

 Ugyanez a jelenet közelebbről.

Megkezdtük a Cserhát-szakaszt, amit teljesen tudatosan időzítettünk tavaszra. Persze az eredeti tervek szerint már áprilisban el akartuk kezdeni, de nem így jött össze. Sok kéktúrázó ott rontja el, hogy nemigazán kalkulálnak előre, nem gondolkodnak, és nyárra rakják a cserháti szakaszokat, ami elég nagy baromság, hiszen a Cserhát nem túl magas hegység, ezért nyáron, kánikulában nem egy nagy élmény itt túrázni, ráadásul sokan panaszkodnak ilyenkor a töméntelen szúnyogra, meg kullancsra - hát igen. Másrészt a Cserhátban sokszor kell mezőkön, termőföldek között gyalogolni, ami egy nyári 40 fokban szintén döglesztő lehet. Aztán a harmadik ok, hogy szerintem a Cserhát tavasszal a legszebb, amikor még minden zöldell.

A Nagybárkány-Nagymezőpuszta-szakasz például pont az, amire sokan panaszkodtak, hogy nyáron tiszta szúnyog és kullancs az egész. Tavasszal viszont egész jól meg lehet úszni a rovarokat, bár már most is sok légy volt. Mi Sámsonházán kezdtük el ezt a szakaszt, szóval nem Mátraverebélyen és nem Nagybárkányban. Sámsonházára pedig Tarról gyalogoltunk be. Így tudtuk a legkényelmesebben felosztani ezt a szakaszt. Sámsonháza egyébként jó hely, beugrottunk a kocsmába kávézni, mindenki szívélyes volt, mint egy igazi falusi kocsmában. Aztán folytattuk utunkat a főutcán, amely mellett tele volt minden szalagokkal díszített májusfákkal, mivel május elseje környékén voltunk errefelé, itt még őrzik a hagyományokat.

Az alábbi hírt szó szerint veszem át a Greenforól, mert lusta vagyok átfogalmazgatni, meg minden. A Börzsöny lehagyta a Bükköt, most már itt négy kisvasút van (Királyrét, Kemence, Nagybörzsöny, Szob), míg a Bükkben csak három. Persze, ha összekapcsolják egyszer a szobi és nagybörzsönyi vonalat, ami ugye tervbe van véve - akkor megint csak három lesz. Egyébként szánalmas, hogy ennyit kell kuncsorogni, meg várni az önkormányzatoknak, hogy egy kis 20 km-s szakasz megépüljön.

Azért az ötletért, hogy turisztikai központot akarnak létesíteni a Börzsönynek ezen a részén, persze nem vagyok nagyon oda. Pont azért szeretjük a Börzsöny belsejét, mert oda nem jut el a sok sutyerák. De hát elvileg ez jót tesz a térségnek (és reméljük nem csak egy-két vállalkozónak). Mondjuk a Börzsöny legszebb részei amúgy sem ezek a részek, hanem a Magas-Börzsöny.

Íme a hír:

Ez a bejegyezés abszolút nem illeszkedik e blog tematikájába, de nem bírom magamban tartani. Amúgy meg dehogynem, hogyne illeszkedne, Krúdy Gyula is folyton Magyarországról írt, és én is ezen a blogon.

Ákos hangoskönyvet készített Krúdy Gyula műveiből, ami eleve vicc, hiszen nem színész, csak egy önjelölt felolvasó, aki a nevével el tudja adni a hangoskönyvet, egyébként a viszonya meg pont annyi Gyula bához, mint bármelyik másik olvasónak - de egy viszony önmagában nem elég egy alapvetően színészi munka létrehozásához. A hangoskönyv ennek megfelelően élvezhetetlen is lett. Amitől jobban félek, hogy az Ákos-féle "jobberek", (értsd: kicsit identitászavaros képzelgők) ráfekszenek, ráhemperegnek, rátenyerelnek, kisajátítják Krúdyt. El is hangzott az első mondat, ami után fogtam a fejem, hogy úristen, nagy nehezen a kilencvenes években sikerült kimozdítani a Krúdy-recepciót a kádárizmus, meg az előző évek rögeszmés félreolvasásából, és most megint itt van egy hülye, aki szerencsétlen Krúdyt vissza akarja rángatni a "nosztalgikus", "érzelmes", "visszavágyódó" magyar író úr kategóriájába.

Tehát asszongya Ákos barátunk: "Az viszont nagyon érdekes, hogy egy létező Magyarországról beszél a Krúdy, neki már a XIX-XX. század fordulóján létező Magyarország sem eléggé jó, és a reformkorral nosztalgiázik. Tehát arról beszél, hogy volt itt valaha egy élhető, létező Magyarország, és ez azt az ígéretet hordja magában, hogy lesz is."

Na, az a helyzet, hogy ezzel a hülyeséggel időről időre előjön valamelyik ostoba Krúdy-rajongó, csak jobb esetben nem csinál hangoskönyvet is hozzá. Szóval ez az egész létezőmagyarországos, nosztalgiázós blabla úgy, ahogy van marhaság, mert ez a "nosztalgiázás" Krúdynál főleg poén, és főleg pont az ilyen röhejes gondolatmeneteken és még röhejesebb gazdáikon poénkodik, mint a fenti élhetőmagyarországos gondolatmenet, és gazdája, Ákos. Szóval Ákoskám, rossz hírem van, ha Krúdy ma élne, akkor rajtad röhögne. Teliszájjal. És utána lehúzna a Tabánban két deci jó bort.

Múltkor nézegettem a kéktúrás fórumokat, és az egyiken olyan hozzászólást olvastam, amire egyből felfigyeltem. Márianosztrán van egy Hangulat nevű kocsma, étterem, kisvendéglő, ahol baromi olcsón lehet enni pörköltet, babgulyást. Mivel imádjuk az ilyen helyeket felfedezni, ezért gyorsan terveztünk egy túrát Márianosztrára, megszakítva a Kéktúrás szériát. Ez utólag nézve egy kicsit hülyeség volt, inkább a kéket kellett volna forszírozni, kicsit elszámoltam magam, ez van, na. Kismarosról mentünk a busszal Kóspallagra, egyébként érdekes, hogy ezen a buszon mennyivel kevesebben utaznak, mint a királyrétin, pedig Kóspallag és környéke sem rossz túrahely. Első utunk kötelező jelleggel a Börzsöny szíve kocsmába vezetett, ahol még mindig 140 egy pohár sör. Egyébként túrázás előtt alkoholizálni tulajdonképpen baromi nagy hülyeség, 10 emberből kilencnek rontja a teljesítményét, sokkal szarabb úgy gyalogolni. De mivel keményebb emelkedők nem álltak előttünk, ezért most engedélyeztünk magunknak egy pohár sört.

A Kisinóc-Nagymarosi Kéktúra-szakasz egy jó kis kiadós túra, nagyobb szintkülönbségek nélkül. Persze van két kemény emelkedő itt is, az egyik az Alsó-körtvélyesnél, a másik meg a Hegyes-tetőnél. Pont jó időt fogtunk ki, a nap marhára sütött. Kóspallagról indultunk, illetve előbb elmentünk Kisinócra pecsételni.

Kóspallagnak három nevezetessége van. Az egyik a struccfarm, amit útközben láttunk Kisinóc felé félúton. Ez azért nem semmi, pont a Börzsönyben struccfarm, mégha az Alföldön, azt megérteném. A másik nevezetesség egy udvar, ahol valami autószerelő-gyűjtő faszi olds mobiljait lehet megtekinteni. Ezt a régi faros Ikarusz-roncsot is ott fotóztam.