Gyerekkoromban gyakran mentünk át Miskolcon, először vonattal, aztán autóval. Néha körbe is néztünk a városban nagymamámmal. Nem a legszebb magyar város, de nekem valahogy a szívemhez nőtt, nyilván a gyerekkori emlékek miatt, másra nem tudnám fogni. Meg persze közel van Lillafüred és a Bükk is, ahová már gyerekkoromban is jártunk fel, felnőtt fejjel meg főleg.

Mondjuk azt sejtettem, hogy nincs minden rendben a várossal, már miért is lenne, hiszen észak-keleten van, Borsodban, minden adott a lepusztuláshoz. Ahogy a rendszerváltás után mindenen, ezen a városon is látszott a magára hagyatottság, még akkor is, ha csak keresztülszelte az ember kocsival. De az a poszt, amit ma olvastam, még a legdurvább elképzeléseimet is fölülmúlta:

http://mover.blog.hu/2008/09/08/miskolc_egy_varos_ujra_a_kozepkorban

(A kisvasút sínjeinek ellopásáról én is írtam anno.)

Ezt a túrát még augusztus közepén csináltuk, de csak most volt időm fölrakni. Első mátrai szakaszunk tervezésekor úgy döntöttünk, inkább felkelünk korábban, de az út háromnegyedét vonattal tesszük meg, és nem pedig busszal. Egy kétórás buszutazás ugyanis kimerítőbb, mint maga a túrázás. Kényelmetlen, szűk helyek, és már 30 perccel az indulás előtt ott kell toporogni és tipródni másik húsz szerencsétlennel együtt a buszállásnál, hogy felférjünk, aztán jön a tolongva felszállás, ahol mindenki szarik arra, hogy ki volt ott előbb. A Volán ezerszer tragikusabb intézmény, mint a MÁV, de erről valahogy kevesebb szó esik. Na mindegy, mi a vonatot választottuk, és nyertünk is, mert kényelmesen elhelyezkedhettünk az üléseken, és emberi módon utazhattunk. Vámosgyörknél átszállás, aztán Gyöngyösön átnyergeltünk a mátraházai buszjáratra és viszonylag hamar ott is voltunk Mátraházán.

Rövid éjszakai túrát tettünk a Budai-hegyekben. Időben sok volt, kilométerben nem igazán. A Hármashatár-hegynél kezdtük, először ide másztunk fel a 137-es megállójától a Zöld + -on. Meglepő, hogy a Hármashatár-hegyen mekkora a forgalom így estefelé, rengetegen jönnek föl ide megnézni a kilátást. Van is mit nézni, habár az első fotóim nem sikerültek túl jól, úgyhogy csak egyet rakok ki.

Innen átmentünk egy kevésbé forgalmas helyre, a Hármashatár-hegy északi, sziklás részére. Innen Máriaremetére, Pesthidegkútra nyílik többek között kilátás, a fotókon is ez látható. Az őzbakok egyébként eléggé beindultak. Fura ugatáshoz hasonló hangot hallatnak, ezért a tapasztalatlanabbalk sokszor azt hiszik, hogy kutya, de valójában őz. (Ráadásul sokan azt se tudják, melyik az őz, és melyik a szarvas, de ez egy másik történet.)

A sziklákon jól esett egy jó órát gyönyörködni a látványban, meg élvezni a hangulatot, de nemsokára útrakeltünk. Mivel ez inkább lődörgés volt, mint túra, ezért nem írom le, hogy hogyan érkeztünk az Árpád-kilátóhoz. Annyi mindenesetre történt velünk, hogy hallottunk a sűrűben motozó és röfögő vaddisznókat, elmenekülni viszont nem nagyon akartak. Tapasztalatom szerint egyébként a süldők szoktak ilyen szinten hülyék lenni, hogy alig van félelemérzetük. Azért ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy ennyire elszemtelenedett disznókat azért nem is lenne nehéz kilőni.

Szóval kilátás az Árpád-kilátóból.

Már régebbi hír, de csak most jutottam odáig, hogy fölrakjam. Imádom a kisvasutakat, és különösen közel állnak hozzám a bükki vonalak, úgyhogy kicsit szíven ütött, hogy barom állatok 300 méter sínt elloptak a Lillafüredi kisvasút mahócai szárnyvonalából. Nem kell meghatódni és könnybelábadni szegény megélhetési bűnözőkön, egyébként is minden bűnöző megélhetési bűnöző, általában kevesen lopnak, csalnak hobbiból, kezdve a politikusoktól, egészen a nagypályás sikkasztókig, szóval nem kell megsajnálni a síntolvajokat (már magam előtt látom Ferge Zsuzsát, ahogy a Napkeltében azon siránkozik, hogy csak azért sittelték le a síntolvajokat, "mert szegények".) Másrészt ez egy bűnbanda volt, kisteherautóval ellátva, mindent elloptak, síncsavarokat, alátéteket, váltókat, síneket. Másfél héten keresztül garázdálkodtak a környéken, természetesen lángvágóval fölszerelve.

Szerencsére elkapták őket, és a számítások szerint 700 000 forintot kaptak "színesfémkereskedőnek" nevezett orgazdától azért a fémmennyiségért, amellyel az Erdészetnek 20 000 000 forintos kárt okoztak, illetve a faszt az Erdészetnek - nekünk állampolgároknak, adófizetőknek, turistáknak és természetbarátoknak.

Teljes hírhez katt ide.

Jut eszembe, a barnamedve, meg a bocsa visszament Szlovákiába. Nem friss a hír, de csak most volt időm berakni. Viszont nagyon örülünk neki, mégis lehet biztonságban mászkálni az Aggteleki-karszt területén, amely egyébként hazánk egyik legjobb, de nem kellőképpen preferált túrahelye.

"Vélhetően visszabarangolt a Magyarországra áttévedt barnamedve és bocsa Szlovákiába, a két állat nyomai átvezettek a határon, a vadászok pedig nagy valószínűséggel ezeket az állatokat láthatták szlovákiai Almás (Jablonca) térségében."

A hír teljes szövege itt.

A kéktúra egyik legkimerítőbb, de ugyanakkor legszebb szakasza minden vitán felül a Kisinóc-Nógrád, vagy Nógrád-Kisinóc szakasz (ki honnan kezdi). Mi Kisinócról kezdtük, mert úgy döntöttünk, hogy hazafelé Nógrádon a Vár vendéglőben ünnepeljük meg az első teljes szakasz teljesítését. Ugyanis a börzsönyi rész másik két szakasza már megvan. Egyébként ezt az útvonalat már sokszor teljesítettük kéktúrán kívül, mondjuk soha nem Kisinócról mentünk föl a Nagy-Hideg-hegyre, de a többi stimmel. Érdemes korán elindulni, mert igaz ugyan, hogy maga a túra 6-7 óra alatt a kemény szintkülönbségek ellenére teljesíthető, de annyi helyen kell megállni gyönyörködni, esetleg apróbb kitérőket tenni, hogy érdemes több időt is rászánni, mint 6 óra.

Egyébként sok kéktúrázó felvetette már, hogy a Kisinóci Turistaházban elhelyezett pecséten kívül kellene egy a faluban is. Ugyanis Kóspallag az ideális megszakítási hely, itt áll meg a busz, sokan itt kezdenek és itt végeznek, márpedig fölösleges kitérőt tenni a Kisinóci th-hoz. Javaslom egyébként erre a Börzsöny szíve kocsmát, ahol kedves a hatalmas mellű csapos hölgy, olcsó a sör, és a hely is a kellemesebb falusi kocsmák közé tartozik. Persze a turistaházban is meg kell hagyni a pecsétet, mert ősidők óta pecsételőhely ez. A Kisinóci th egyébként nyári üzemmódban volt, ami azt jelenti, hogy a kerthelyiségben volt a kiszolgálás és a pecsét, meg is ijedtünk először, amikor a turistaház ajtaján megláttuk a Zárva táblát. A pecsét a pulton van, a csapos hölgy normális volt, úgyhogy minden rendben ment. Az viszont fontos, hogy ez az utolsó hely a Nagy-Hideg-hegyig, ahol vízzel tölthetjük föl palackjainkat (illetve a Pokol-völgyben van egy forrás, de oda csak akkor éri meg kitérőt tenni, ha nem Kisinóc felől jövünk). Ráadásul van klotyó is, úgyhogy itt lehet utoljára kényelmesen gittelni is, utána csak az erdő.

Barna Ferenc-emléktábla:

(A Kisinóci Turistaházat egyébként 1929-30-ban építette a Természetimádók Társasága, méghozzá saját birtokában lévő területén (!!!!). A költségekhez persze jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Turista Szövetség is. Az épületet Szalai Imre építészmérnök tervei alapján emelték külön őrlakással. A megnyitás utáni években a Természetjárók Társasága tagjainak egy éjszaka 1 pengőbe került, a Turista Szövetség tagjainak 1 pengő húsz fillérbe, akik meg nem voltak tagjai egyiknek sem, azoknak 1 pengő hatvanba. Magáért a belépésért is kellett pengetni belépti díjat, ha ott akart valaki melegedni, vagy kajálni. Ezen nem szabad különösebben meglepődni, hiszen ezeket a turistaházakat, menedékházakat a turisták emelték saját maguknak, nem vendéglátóipari egységek voltak, mint manapság. Egyértelmű, hogy a fenntartási költségeket be kellett valamiből hozni, és ezt nem a 450 ft-os sörárakból tették, mint manapság egyes "turistaházak"-ban.)

Na, ez az a tipikus helyzet, amikor a természetjáró tanácstalanul hümmög, hogy jó jó, természetvédelem, meg minden, meg hogy kipusztította az ember a nagyragadozókat a Kárpát-medencéből és hogy ez milyen szomorú, de ha őszinték vagyunk, bevalljuk, természetjáróként az embernek tulajdonképpen kurvára semmi kedve medvével találkozni az erdőben, pláne nem egy anyamedvével, aki ráadásul a bocsa miatt iszonyatosan aggresszív is. Csúnya dolog volt kiirtani a medvéket, meg tudjuk, hogy fontos a biodiverzitás, de mi a magunk részéről elkényelmesedtünk annyira, hogy eszünkben sincs puskával járni az erdőt, mint a prémvadászok, meg őrt állítani éjjelre a tábortűz mellé, hátha pont arra jár az idióta anyamedve és kötözködős hangulatban van.

A friss hír ugyanis az, hogy az Aggteleki Nemzeti Park területén medvét észleltek, méghozzá anyamedvét a bocsával. A dolog annyira komoly, hogy az ANP munkatársai nyomatékosan figyelmeztetik a turistákat, hogy semmi táborozás, kintalvás, meg turistaútról letérés, eldugott völgyek felkeresése. Ezek egyébként eddig is tilosak voltak, de azért az ellenőrzés soha nem volt túl szigorú, ezért az emberrel előfordult néha, hogy letáborozgatott egy-egy estére a Nemzeti Park területén. Hát most a természetvédelmi őrök helyett medvemama járőrözik a területen. Reméljük nem sokáig marad, vagy ha igen, akkor kérjék már meg, hogy húzzon át inkább azokra a területekre, ahol a fatolvajok tevékenykednek, és rendszabályozgassa őket, rájuk fér egy kis gatyábarázás. 

A hír teljes szövege elolvasható itt és itt.

Már írtunk párszor az Eger-Putnok vasútvonalról. Mint a papagáj, ismételgeti az ember, hogy ez a legszebb, legvadregényesebb vasútvonal hazánkban, de különösebb illúzióink nincsenek, hogy mi lesz a sorsa. Ugyanaz, mint majdnem minden értéknek Magyarországon. Mindenesetre friss a hír, hogy a Szilvásvárad - Putnok-szakasz annyira rossz állapotban van, hogy a vonatok sebességét le kellett lassítani egy 10 km-es szakaszon 10, azaz tíz kilométer/órára. Kemény. Hátha egyszer felújítják és turistacélpont lesz belőle. Habár, mint modtam, nincsenek illúzióim.

A teljes hír itt olvasható.