Megszakítjuk adásunkat, farkas jár a Bükkben. Ez a hír már jó pár napos, de számomra most nem csak azért érdekes, mert az ilyen híreket mindig ki szoktam rakni e blogra, hanem azért is, mert pont ebben az időszakban jártunk mi is a Bükkben, ráadásul pont azon a részen is mászkáltunk, ahol ez a farkas kifejti áldásos tevékenységét (habár a farkas baromi nagy területeket be tud járni egy nap alatt, ezt mondta nekem egy biológus). Találkozni persze egy farkassal szemtől szemben nemigen lehet, de fura érzés így utólag, hogy egyugyanazon területen mozogtunk ezzel a ragadozóval, és ha jobban figyeltünk volna a vadnyomokra, talán még láthattunk is volna tőle ezt-azt.

Ami viszont erősen szöget ütött a fejembe, az az, hogy láttunk egy döglött őzet. A tetem teljesen friss volt, pár órás, a testén található sebek is frissek voltak. Nem vagyunk persze sem vadászok, sem bűnügyi helyszínelők, csak találgattunk, hogy talán a kb egy km-re lévő autóúton érhette baleset, és idáig még elvonszolta magát? Most, hogy olvastam ezt a farkasos hírt, rögtön beugrott ez az őztetem, talán a farkas ejtette el? Fel is hívtam Gombkötő Pétert, aki a Nemzeti Parkban a "farkasfelelős", és mondta, hogy küldjem át neki a képeket, amiket készítettünk. Megtettem, és várom, hátha le tud olvasni a fotókról valami érdekeset. Ugrás után sok-sok videó!

Szokás szerint csúszásban vagyok, most egy július 31-i túra leírása következik.

A túra előtti éjszaka arra ébredtem, hogy kint folyamatosan esik az eső, félálomban eszembe is jutott, hogy most akkor fuccs a túrának? De reggel, amikor ébredtem, már elállt, így én is nyugodtan indultam el. Van egy mondás a Másfélmillió lépés című sorozatban, ami úgy szól: "Minden természetjáró tudja: rossz idő ugyan van, na de csúnya...?!" Ami annyit tesz, hogy kint a természetben a legzordabb vagy csúnyább idő is szép tud lenni. Gyakran elindulunk a városból nem túl szép időben, és kiderül, hogy ez kint az erdőben csodaszép természeti jelenségekkel örvendeztet meg minket. Most nem volt kifejezetten csúnya idő, de változékony volt, viszont mindez a Börzsönyben tök szép jelenségekkel ajándékozott meg engem. Egyből, amikor elindultam, észrevettem, hogy teljesen esőerdő jellege lett az erdőnek. Mindenhonnan csöpögött a víz, minden nedves és sáros volt, ugyanakkor sütött a nap, az idő langyos volt, és eszméletlen pára volt mindenütt. Ez egyébként nem csak az előző esti, hanem az elmúlt hetek esős időjárásának is köszönhető volt szerintem.

Három túra leírásával vagyok elmaradva, de igyekszem mihamarabb bepótolni, addig is gyorsan idevetem a gondolataimat és tapasztalataimat a túrázához használatos egyik eszközről, bisz-baszról, a moszkitóhálóról, mert a hétvégi túrán teszteltem egyet. Nem tartozik ugyan az alapfelszereléshez (bakancs, hátizsák, hálózsák, bicska), de azért jól jöhet, ráadásul súlya nincs, helyet nem sokat foglal a hátizsákban. A moszkitóháló elsősorban a szabad ég alatt való alvásoknál jöhet szóba, hiszen amúgy ott a sátor (oké, Latin-Amerikában föl lehet kötni a panziószobákban is a plafonba vert kampókra, de ezt most hagyjuk, mert itthoni turistaházakban nemigen.)

Alapvetően kétféle ember van: akit idegesít a szúnyogdöngicsélés, és akit nem. Van a harmadikféle, aki inkább szarrá csípeti magát, csak nehogy két grammal többet kelljen "cipelnie", de ezt a Taigetosz-pozitív kategóriát most felejtsük el. Engem személy szerint kit tud készíteni az éjszakai szúnyogdünnyögés, még az itthoni pihe-puha ágyban is úgy tudok egy ilyen éjszaka után ébredni, mintha agyonvertek volna, nemhogy odakint az erdőben, ahol a kényelmetlen derékaljon amúgy sem felhőtlen a pihenés.

Az alábbi videónak semmi köze e blog alaptémájához, szóval a túrázáshoz, meg a magyar tájakhoz, viszont kifejezetten jó érzéssel tölti el az embert ahogy ez a köcsög kopasz tipikus bömcis gengszter ott fetreng a földön és vízért könyörög, meg siránkozik, hogy fáj a válla, mint egy cigányasszony. A nagyfiú addig volt nagyfiú, amíg elütött egy rendőrt, aztán megbilincselve már nem olyan kemény legény. Amúgy csodálom, hogy a két rendőr nem rugdalta meg a fejét ott helyben, de gondolom elsősorban arra figyeltek, hogy a földön maradjon és aznap már ne próbálkozzon szökéssel. Remélem, bent a kapitányságon pótolták a fejrugdosást. A tökünk ki van már ezzel a sok bűnöző fossal, legyen cigány vagy magyar, a fasz kivan velük.

Amikor az ember alapból olyan alkat, hogy kritikusan nézi a dolgokat, ráadásul még blogot is ír, amiben a füstölgéseit időről időre közzé teszi, akkor az olvasóban simán fölmerülhet, hogy nem sok ez egy kicsit, nem sok a szőrszálhasogatásból? (Nem mintha olyan hú, de sokan olvasnák a blogomat, de ez most mindegy.) És ez a kétely bennem is gyakran fölmerül egyébként, szoktam gondolkodni azon, hogy jogosan fikázok-e különböző jelenségeket. Jó példa, amit külön bejegyzésben is meg akartam írni, a Földgömb magazin Kéktúra-sorozatában a múltkori Mátra rész. A szerző annyi negatívumot sorolt föl a hegységgel kapcsolatban, hogy túl sötétre sikeredett a kép, pedig a hegységnek sok szépsége is van, amik valahogy háttérbe szorultak a cikkben. Csakhogy aki szokott járni a Mátrában, az tényleg tudja, hogy a fölemlegetett negatívumok ott helyben mennyire baromira bosszantóak, hogy mennyire másképp képzelne el az ember egy ilyen frekventált pihenőövezetet, mint a Mátra. Szóval a kritikáknak volt alapja, bármennyire is fárasztó, ha az olvasóra rázúdul a sok fikázás.

De térjünk át a blogomra. Évekig irogattam például arról, hogy mennyire siralmas állapotban vannak a börzsönyi források, és számomra nagyon jó pozitív visszacsatolást jelentett, hogy az Ipoly Erdő elkezdte felújítani őket. Ráadásul EU-s pénzekből!! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a hőzöngés meg a kritizálás mögött gyakran olyan értékeknek a féltése van, amely értékek mások számára is fontosak, egy tágabb közösség számára is, olyannyira, hogy még EU-s pénzeket is lehet erre fordítani. A forrásokat ugyanis nem elsősorban a turisták miatt újítják föl, hanem azért, mert egy Nemzeti Park komplex ökoszisztémájában ezek is egyfajta élőhelyek, amiket óvni, ápolni kell. Tehát több szempontból is érték, nem csak turistatörténeti, tájtörténeti szempontból, ergo a füstölgéseimnek volt létjogosultságuk.

És ezután a hosszas bevezető után rákanyarodok végre a lényegre, ugyanis ez a bejegyzés valójában egy linkajánló, de cselesen saját korábbi állításaimat szeretném megtámogatni vele.

Az utolsó túraleírásomban mondtam is, hogy a kemencei Csarnavölgyi sörözőben az Mr2 Petőfi szólt, ami engem nem csak örömmel töltött el, hanem mindenféle eszembe jutott erről az egészről. És most gyorsan leszögezem, hogy amúgy nem szoktam rádiót hallgatni, főleg nem a Petőfit, tehát nem azért töltött el örömmel, mert lementem Pestről Kemencére és ott is ugyanazt hallgathattam, mint otthon.

Hanem azért, mert nem az a szar szólt, mint mindenhol máshol.

Mondjuk én azon sem akadnék fönt, ha nem szólna semmi, se tévé, se rádió a kocsmákban, és most szűkítsük a falusi kocsmákra a kört, azt is megmondom majd, miért. De végül is van előnye is, mert ha szól valami a háttérben, akkor az emberek nem feltétlenül a másik asztalnál ülők csevegését hallják, hallgatják, szóval van ennek jó oldala is.

Ami miatt viszont a falusi kocsmákra szeretném szűkíteni a dolgot, az az, hogy nincs annál kiábrándítóbb, lelombozóbb és elszomorítóbb, amikor az ember egy verőfényes nyári/tavaszi délelőttön betér egy nyugis falusi krimóba, és ott bömböl a tévében valamelyik kereskedelmi csatorna valamelyik szar vasárnap délelőtti sorozata, vagy gyerekműsornak nevezett agyromboló ótvar. Vagy bömböl valamelyik kereskedelmi rádió, ostoba slágerekkel és ostoba egyenhangú műsorvezetőkkel. Végre kimászok a városból a nyugalomba, és ott is utánam mászik ez fogyasztói fos. (Mivel ez mégiscsak egy túrablog, megjegyzem, túra előtt nem szeretek alkoholt inni, de vasárnap falun csak ilyen helyen lehet pl csokit, ásványvizet kapni, ha az ember megkívánja; a Kéktúra bélyegzők is sokszor kocsmákban vannak; és az is előfordult már, hogy egy lazább, kirándulásosabb túra előtt jól esett egy pohár sör, ha nem kellett utána komolyabb hegyeket mászni.)

Másrészt van a túra végi, levezető kocsmázás, amikor az ember sör mellett megbeszéli, hogy milyen volt a túra, és sor kerül azokra a témákra is, amiket a hegymászás miatti lihegésből kifolyólag nem tudtunk megtárgyalni, szóval ez jó kis levezető dolog, és a kocsmákban lehet találkozni a helyiekkel is. Ezekbe rondít bele a sok szar kereskedelmi adó, pontosabban a divat, hogy ezeknek kell bömbölnie mindenhol.

Persze ezekbe a kocsmákba elsősorban nem turisták járnak, hanem a helyiek, és ha ők nem bánják ezt, akkor mit pofázok én bele, én, az átutazó. És itt jön be ez az egész Petőfi adó dolog. Az, hogy egy kocsmában a Petőfi szól, az én szempontomból jó azért, mert nem olyan ostoba szar, mint a kereskedelmi adók, viszont legalább a hallgatható fajta háttérzene. Ugyanakkor itt nem a népnevelésről, meg esztétikai kérdésről van szó, nem arról, hogy tűzzel-vassal kényszerítsük rá a mi ízlésünket mondjuk a falusiakra, hogy mostantól MR2-t hallgassatok, csak azért mert én a pesti középosztálybeli köcsög azt gondolom jónak. Nem, ugyanis az a helyzet, hogy nem tört ki forradalom, parasztlázadás amiatt, hogy a Petőfi szólt a háttérben. A helyieknek tökmindegy volt, nem is biztos hogy észrevették, hogy ez valami más. Ki figyel erre oda? Ez csak háttérzaj.

Tehát a gyakorlatban derült ki, hogy háttértévézésnek, rádiózásnak simán lehet normálisabb dolgokat berakni, mert akik mindennapos vendégek, azoknak ez úgyse annyira fontos, nem zenét hallgatni járnak ide, és ha a NatGeo megy az RTL helyett, az se fog feltűnni annyira nekik. Éppen ezért itt nem kulturális különbözőségek ütközéséről van szó, a helyi arcoknak tök jó a Petőfi is. Ami pedig azért jobb a különböző kereskedelmi szaroknál, mert legalább nem pusztítja le az agyat! Vagyis miért ne szólhatna egy fokkal igényesebb dolog, ami nem annyira agyromboló és irritáló szar? Szólhat, és látható, hogy a mindennapos vendégek nem ragaszkodnak mindenáron a szarhoz, nekik jó a jobb is.

Második napunkon reggel nyolckor ébredtünk, mert szó szerint a hasunkra, meg a fejünkre sütött a nap, és ettől annyira meleg lesz a hálózsákban, hogy felébred az ember, bármilyen álmos is. A nap meg azért tűzött a fejünkre, mert a táborhely kiválasztásában mindig különféle tényezők játszhatnak szerepet, amik néha ütik egymást: esztétika, célszerűség és a szükségszerűség (ez utóbbi, amikor nem tud válogatni az ember, mert már sötétedik). Minket most az esztétika vezérelt, jó kilátás, naplemente stb, aminek az az ára, hogy a nap reggel is oda fog sütni.

Ettünk a maradék hurkából, melegítettünk magunknak kávét, aztán elindultunk a túra egyik legizgalmasabb szakaszára, a halyagosi bronzkori sáncvár nyomainak felkutatására. A Halyagosra felmászni nem semmi dolog (hiszen nem véletlenül ide építették várat), de szerencsére könnyebb volt mint gondoltuk, így viszonylag rövid mászás után egyszercsak fent találtuk magunkat ezen a hosszan elnyúló gerincen, amelyen a régészek szerint végig egy sáncvár húzódott. Arra már rájöttem a Pogányvár meglátogatásakor, hogy egy-egy sáncvárat többször fel kell keresni, mert egy csomó kérdés utólag fogalmazódik csak meg az emberben, sokszor az ember nem talál meg sáncrészeket, azokat otthoni könyvekben nézi vissza (főleg, ha elfelejti magával vinni a kifénymásolt régészeti térképet...), és még sorolhatnám.

Aki szokott túrázni, vagy egyszerűen csak vidéki és szokott távolsági buszozni, az érteni fogja ezt a kis standupot. Amúgy nekünk az utolsó túránkon mázlink volt és megúsztuk a szardíniásdoboz effektust.