Szokás szerint csúszásban vagyok, most egy július 31-i túra leírása következik.

A túra előtti éjszaka arra ébredtem, hogy kint folyamatosan esik az eső, félálomban eszembe is jutott, hogy most akkor fuccs a túrának? De reggel, amikor ébredtem, már elállt, így én is nyugodtan indultam el. Van egy mondás a Másfélmillió lépés című sorozatban, ami úgy szól: "Minden természetjáró tudja: rossz idő ugyan van, na de csúnya...?!" Ami annyit tesz, hogy kint a természetben a legzordabb vagy csúnyább idő is szép tud lenni. Gyakran elindulunk a városból nem túl szép időben, és kiderül, hogy ez kint az erdőben csodaszép természeti jelenségekkel örvendeztet meg minket. Most nem volt kifejezetten csúnya idő, de változékony volt, viszont mindez a Börzsönyben tök szép jelenségekkel ajándékozott meg engem. Egyből, amikor elindultam, észrevettem, hogy teljesen esőerdő jellege lett az erdőnek. Mindenhonnan csöpögött a víz, minden nedves és sáros volt, ugyanakkor sütött a nap, az idő langyos volt, és eszméletlen pára volt mindenütt. Ez egyébként nem csak az előző esti, hanem az elmúlt hetek esős időjárásának is köszönhető volt szerintem.

Már az út elején észrevettem azt, amire eddig soha nem figyeltem: csalánok az út szélén. Úgyhogy jól meg is csapdostam vele a térdem, reméltem, hogy nem jön éppen senki, és nem lesz tanúja egy őrült turista őrült rítusának. De a múltkor bebizonyosodott, hogy jó tesz az ízületeknek, úgyhogy bármennyire is röhejes ez a csapdosás, megtettem most is. Amúgy használt is! Szokásos útvonalamon mentem föl a Magas-Börzsönybe, a Sajikút felé a Kéken. Azért ezt az útvonalat választottam, mert kíváncsi voltam, hogy a Sajikutat renoválták-e az EU-s pénzből. Tavasszal ugyanis keveset túráztam, és Adamnfl bejegyzéseiből az derült ki, és nyári túránkon is azt tapasztaltuk, hogy sok forrást rendbeszedtek. Utoljára jó sok hónappal ezelőtt láttam kedvenc forrásomat, a Sajikutat, úgyhogy le kellett csekkolnom, van-e változás. Másrészt, mindig rájövök, hogy ez a legjobb út a Foltán-kereszt felé.

Aztán kiderült, hogy a Sajikutat nem renoválták, ennek valószínűleg az az oka, hogy a régi forrást már pár évvel ezelőtt felújították, és amúgyis időszaki forrás, az új forráshoz meg új foglalat kéne, arra meg lehet, hogy nem volt már zseton? Viszont most a régis sajikútban is volt víz, ami nyáron az utóbbi években nem volt szokványos. Aztán nekivágtam a forrástól a szokásos emelkedőnek, mindig ezen szoktam lemérni, milyen kondiban vagyok valójában. Ahhoz képest, hogy baromira fáradt voltam egész héten, és gyakran eszembe jutott, hogy inkább egy csöndes falusi söröző kerthelyiségében kéne passzív-pihennem, szóval ehhez képest egész jól legyűrtem az emelkedőt. A Foltán-keresztnél már a szokásos hűvösebb klíma fogadott, és pár kocaturista hangoskodott, úgyhogy innen igyekeztem minél gyorsabban továbbállni.

Alapvetően a Magosfa volt az úticél, mert ezt a sáncvárat sem láttam még a Börzsönyben, mostanában pedig ezek a várak kezdtek érdekelni. A Csóványosra semmiképp nem akartam felmászni, mert nem szeretem az ottani tömeget. Főleg szombat volt, ilyenkor még többen vannak. Úgyhogy megkerültem a Csóványost, a Piros X-en indultam el, erre az útra már csak azért is kíváncsi voltam, mert itt dőlt ki a legtöbb fa a májusi vihar miatt. A látvány tényleg durva, habár maga az út már járható, mert eltakarították onnan a fatörzseket. De az úttól távolabb mindenhol kidőlt fák hevernek hatalmas mennyiségben. Úgy néz ki az egész, mint egy tarvágás, ráadásul én láttam ezt az erdőrészt azelőtt sokszor és felismerhetetlen így kopaszon. Volt olyan, hogy nem is tudtam pontosan belőni, hogy mennyit jöttem az úton, annyira megváltozott, néhol azt hittem, hogy már az Árva-kúti-rét alatt járok, de aztán kiderült, hogy jóval előtte.

A vörösfenyők valamiért állva maradtak:

Összehasonlításul kép erről a részről pl itt. Azért szerencsére ezen a keleti oldalon nem mindenhol dőltek ki a fák, így szép részek maradtak még bőven.

Elhaladtam a Sváb Sándor emléktábla mellett, valahol nem messze hangos reccsenés törte meg a csöndet, reménykedtem benne, hogy nem újabb fa dőlt ki. A Rózsa-forrás felé vettem az irányt, a forrás most működött, de felújítás nyomai nem voltak rajta, talán mintha megtisztogatták volna kicsit a medencét. Persze ezen a foglalaton nem is kell sokat javítgatni, ilyen esetekben igazából csak a medencét meg a medret kell tisztogatni.

A Rózsa forrástól már jelzett turistaút vezet a Csóványos északi részén haladó Piros-Zöld jelzésig. A Piros egy kereszteződésnél elfordul a Nagy-Mána felé, a Zöld pedig a Magosfa felé. És épp ennél a kereszteződésnél volt az egyik legszebb természeti jelenségben részem. Már odafelé a vonatból is láttam a Naszályon felhőpamacsokat, most valószínűleg ilyenekbe futottam bele Magosfa előtt nem sokkal, ugyanis a fák között enyhe köd úszott, nagyon szép és különös volt ez így júliusban, nyáron.

Nem a fotó homályos, ez tényleg köd:

Mint írtam, túrám egyik célja most nem csak a mozgás, meg a természetjárás volt, hanem a magosfai sáncvárat akartam jobban szemügyre venni. Tényleg nagyon jól kivehetők a sáncok a legtöbb szakaszon, ez azért is lehet így, mert ezek valamiféle kősáncok lehettek, az egymásra halmozott kövek ott vannak mind a mai napig. A teraszok itt is megmaradtak, és a régészeti könyvek szerint lehet látni a régi kapu helyét is, ezt én is megtaláltam, de ha nem olvastam volna róla előtte, akkor nem vettem volna észre, hogy az kapu volt.

Sáncmaradvány:

Terasz:

Ahogy bóklásztam, időnként turisták jöttek, és afelől érdeklődtek, hogy honnan lehet itt látni a Tátrát. Igen, mert a térképre rá van írva, hogy Tátralátó. Mondtam, hogy szerintem most semmiképp sem lehet, mert annyira megnőttek a fák, meg amúgyis nagyon párás idő volt. Az egyik turista sráccal még arról is beszélgettünk, hogy ilyenkor hétvégén ő is inkább elkerüli a Csóványost, mert túl nagy ott a tömeg, és nem ezért jöttünk az erdőbe, hanem a csönd miatt.

Amúgy otthon utánanéztem ennek a Tátralátó dolognak, és kiderült, hogy ez a téli időszakra vonatkozik. Télen, amikor nincs lombozat, tiszta időben lehet látni innen a Tátrát, amúgy nyáron ne keresse senki a "titkos kilátópontot", ahonnan kilátni.

Visszamentem a Csóványos felé, majd lefordultam a Kék Háromszögre, innen pedig a Piros Háromszögre váltottam az Oltárkő felé. Nem csak azért választottam ezt az utat, mert kedvenc útvonalam, hanem azért is, mert meg akartam nézni, hogy a Spartacus-forrást rendbe rakták-e az EU-s pénzből. Az út szokás szerint csodaszép volt, és meglepően sok turista mászkált rajta.

Valahol itt ered az Oltár-patak:

A Spartacus-forrást pedig legnagyobb örömömre rendbe szedték. Új tábla is került rá, a foglalást is renoválták, és a gyűjtőmedencét is kipucolták, a képek magukért beszélnek. A forrás történetéről itt írtam bővebben.

Régen így nézett ki:

Ezzel még nem volt vége a forráslátogatásoknak. A Rakodónál kajáltam egyet, meg szemlélődtem, aztán az Újpest-forrás felé vettem az irányt, ami pár éve még nagyon ramaty állapotban volt. Az idő közben kitisztult, kisütött a nap és kezdett elég meleg lenni, főleg, hogy a 7-800 méteres magasságból is kezdtem lejönni. Az Újpest-forráshoz vezető ösvény nagyon benőtt volt, nem sok jót sejtetett, viszont magát a forrást, mintha valóban egy kicsit rendbe szedték volna. Illetve nem is annyira a forrást, mint inkább a környékét. Víz ugyanis volt, csakhogy nem a csőből folyt, a fogléalaton nem is sok újítást láttam, a mederből viszont ki volt kotorva a falevél. Szerintem ebben az esetben tényleg csak arra jó már ez, hogy a békapeték kikeljenek, inni ebből a forrásból nem lehet.

Viszont 1-2 km-mel följebb van egy forrás a Kék Körön (Páfrány út), amit már évek óta nézegetek, nincs rendesen befoglalva, és nem értem, hogy miért nem, hiszen szemmel láthatóan érdemes lenne.

A Kék Körön mentem vissza Királyrét felé, nem tudom, mi ennek a gerincnek a neve, ez még mindig az Égés-bérc folytatása lenne? Itt is lehetett látni a tavaszi szélvihar pusztításának nyomait. És igaza volt Adamnfl kollégának: rengeteg rovar volt, főleg ezek a kis erdei legyek. Amúgy nyáron ez így szokott lenni, vannak évek, amikor kevesebb van persze. Ebben az évben legalább nem találkoztam lódarázzsal, a Bükkben sem és a Börzsönyben sem. Egyszer azt olvastam, hogy a darazsak a száraz nyarakon szaporodnak el, ha ez igaz, akkor a sok eső miatt lehetett belőlük most jó kevés. A sok csapadéknak is megvan a maga előnye.

Utam végén a Petőfi-forrást néztem meg. És hoppá! Ezt is fölújították, ugyanabban a stílusban, mint a többit, a fémkifolyó helyére kőből készült kifolyó került. Nagyon örülök ennek is, habár hozzáteszem, a Petőfi-forrás vize nekem soha nem ízlett, de nem akarok ünneprontó lenni.

Amúgy láttam egy jó kis esőbeállót a Suta-berki nyiladék nevezetű részen, jelöli a térkép is. Nem a puhány beszél belőlem, de jó lenne jó pár esőbeálló a Magas-Börzsönybe is, sőt főképp oda, mert a Sutaberki nyiladék azért elég közel van Királyréthez, simán lehet fedelet találni, de a Magas-Börzsönyben nem