Most egy október 3-i túra leírása következik, nem is csúsztam vele olyan sokat. Augusztus 20-a körül voltunk utoljára túrázni, akkor legalább ki tudtuk használni a jó időt és három napra hagytuk itt a várost. Nem sokkal rá beköszöntött a folyamatos esőzés, hűvösebb is lett, és valahogy a hétvégékre általában úgy alakult, hogy nem igazán volt érdemes elindulni túrázni, habár ez az időjárás a gombászoknak biztos kedvezett. Október 3-án végre úgy tűnt, hogy nem fog esni az eső, és talán még a nap is kisüt, úgyhogy elővettem régi tervemet, a Kisinóc - Nagy-Hideg-hegy - Kis-Hideghegy - Bányapuszta - Vasedény kulcsosház - Kammerhof - Nagyhideghegy túraútvonalat. Nevettem is magamban a túra végén, hogy tulajdonképpen ma kétszer másztam meg a Nagy-Hideg-hegyet.

A kóspallagi buszon reggel zsivajgó gyerekcsoporttal utaztam együtt, szerencsére ők leszálltak Törökmezőnél, így végre csönd és nyugalom lett. Önző az ember, az egész heti stressz után nyugalmat akar a buszon is. Aztán Kisinóctól nekivágtam a Hideghegyre vezető gerincútnak a Kéken. A kisinóci turistaháznál már el volt zárva a külső csap, innen nem tudtam vizet venni, a Pokolforráshoz meg nem volt kedvem bemenni, így az otthonról hozott vizet osztottam be. Szerencsére az útvonal második felében van egy csomó forrás.

Az elmúlt hetek esőzése meghagyta a nyomát. A vízmosásokban érdekes alakzatokat vájt a víz:

A Kisinóctól való hosszú menetlés a Hideghegyre jó bemelegítés volt, unalmasnak tűnik ez az út, pedig csöppet sem az, mindig van kilátás valamelyik irányba. Az idő viszont rossz volt. Igaz, szerencsére nem esett, de borús volt és hideg. Ennek persze az az előnye, hogy ilyenkor sokan otthon maradnak, és tök üres az erdő. Amúgy ezt a dolgot sem értem, miért csak napsütésben szeretnek kirándulni egyesek. Persze ronggyá ázni én sem szeretek, de azért vannak átmenetek az eső meg a 35 fokos kánikula között, de erről elmondom majd a gondolataimat egy külön posztban.

Két szál harangvirág:

A Korom-bérc alatt megint rácsodálkoztam arra a nagy kő alatt fakadó forrásra, amit még festett turistajelzéssel is jelölnek. Ebből vizet venni nem lehet, inkább csak érdekes, ahogy a kő alól kicsurog a víz, de mindig csodálkozom, hogy ilyen lelkesen körbefestegették a környékét Kék Körökkel.

Kilátás a Csóványos felé:

A Nagy-hideg-hegy csúcsára nem másztam föl, inkább lefordultam a Piros Kereszten a Kis-hideg-hegy irányába.

Útközben rengeteg gombát láttam, kár, hogy nem mindegyiket ismerem:

A pöfeteget viszont jól ismerem. Szét is tapostam néhányat, mint gyerekkoromban, ilyenkor sárgászöld gomolyagban pöfékel belőlük elő a spórafelhő. Persze túlérett pöfetegekről volt szó, amiknek a széttaposása nem vandálság, hanem pont ellenkezőleg: így segíti hozzá őket az ember, hogy még több spórát pumpálhassanak ki magukból, vagyis hogy szaporodjanak és sokasodjanak, merthogy ezért jöttek létre. Ráadásul a széttaposás után rövidesen vissza is áll az eredeti formájuk, ugyanis ilyenkor a gomba már csak külső bőrszerű rétegből és a benne gyűlő spórából áll.

Ereszkedés a Hanák-rét felé:

Emlékeztem, hogy Adamnfl sporttárs írta egyszer, hogy a Hanák-rétnél van egy forrás. El is indultam a tőlem jobbra eső erdészeti úton megkeresni. Csakhogy nem egy forrást találtam, hanem egyenesen kettőt, ugyanis kettő fakad egymástól nem messzire, mindkettő foglalt, és nemrégiben felújított. Ezekről szintén külön posztban mutatok képeket.

Hanák-rét:

A Pintér-hegyes dózerútja mellett legnagyobb megpepetésemre még mindig érett a szeder. Azt hittem, hogy ez a borús, esős, hideg időjárás betett a gyümölcsöknek, de egyáltalán nem. Úgyhogy szedreztem egy jót, ezen az őszön ez sajna úgyis kimaradt.

Kilátás a Pintér-bércről nyugati irányba:

A Hanák-kútnál nem töltöttem meg a palackomat vízzel, mert tudtam, hogy útba fogom ejteni az Aklokréti-kutat, aminek jobban szeretem a vizét. Valóban így is történt, és megérte kitérőt tenni, mert újabb változások estek a forráson, amiket itt meg is írtam. Innen már csak rövid ereszkedő vezetett Bányapusztára, ahol az asztaloknál megebédeltem.

Azt hiszem, egyértelmű, hogy miért szeretem ezt a helyet:

Ritka a pléhkrisztus egy ilyen félreeső helyen, valószínűleg azért lehet itt, mert régen ez egy lakott, párházas telep volt.

A Bánya-patak völgyében folytattam utam, egyik kedvenc börzsönyi völgyemben, majd a Kék Keresztnél balra fordultam és nekivágtam a Kis-Pogány-hegy és a Nagy-Pogány-hegy nyergének. Ez egy csodaszép hely lenne, de a Kis-Pogány-hegy aljában lévő tisztásnál olyan töméntelen mennyiségű kullancslégy tanyázik, hogy ha pár másodpercre megálltam, akkor vagy 10 rögtön rámtelepedett. A kullancslégy általános az erdőben, főleg a melegebb részeken, de egyszerre ennyit még soha nem láttam. Arra tippelek, hogy ez a rét valószínűleg kedvenc tartózkodási helye az állatoknak, főleg talán ilyenkor, szarvasbőgéskor, így a kullancslegyek is jegyet váltottak ide. Úgyhogy nem tudtam magam kigyönyörködni ebben a helyben és ez a rákövetkező héten megismétlődött, mert akkor is ezen az úton jöttem.

A Kék Kereszt leereszkedik a Kovács-patak völgyébe, ezt a völgyet majd egyszer bejárom rendesen is, most tovább haladtam a jelzésen egy következő emelkedőn, ami egy névtelen bércre/nyeregbe vezetett föl. Innen már csak párszáz méter volt a Vasedény kulcsosház, ami szintén az egyik kedvenc börzsönyi helyem. Ez a kulcsosház egy igazi erdei kalyibának néz ki, mindig a mesebeli mézeskalácsház jut róla eszembe, a rajta lévő feliratokat szintén egy külön posztban rakom majd ki, mert túl sok helyet igényel.

Itt megpihentem, bedobtam egy műzliszeletet, ami igen jó ötlet volt a rám váró emelkedő előtt, majd kis nézelődés, fényképezés és pihenés után nekivágtam a Kék Kockán a Kammerhofnak. Amúgy most tök üres volt az erdő, egyetlen lélekkel nem találkoztam, talán utoljára a NagyHH környékén láttam pár biciklist. A Vasedénynél sem volt senki, így tényleg kiélvezhettem az erdő csöndjét.

A kulcsosháztól haladó Kék Kocka tulajdonképpen a Kereszt-völgy felső része. Az itt futó patak nemsokára két ágra szakad, a jelzés a baloldali (mármint jelen útirányomnak bal) ágat követi egy ideig, majd az is elfogy lassan és egy merész emelkedővel felkapaszkodunk a Kammerhofból induló gerincre, ami már egy kellemesebb gerinctúra. Lehet, hogy unalmas, hogy ezt hajtogatom, de mind a Kereszt-völgy, mind pedig a gerinc egy nagyon szép szakasz, ezt a körtúrát még sokszor meg fogom ismételni. Meg akartam keresni a Vadász-kutat, de pont akkor csörgött a telefonom, nem figyeltem az út szélét, így simán elmentem mellette. Nem baj, majd legközelebb.

A Kammerhof közelében viszont krosszmotorosokat hallottam, valahol a Kis-Hideg-hegy környékén lehettek. Iszonyatosan dühös lettem, ugyanis ez egy eléggé belső, és védett része a Börzsönynek, ha valahová kurvára nem szabadna bejönniük, akkor ide. Dühítő, hogy mindent megengednek maguknak, és még azt se lehet mondani, hogy különösebben titokban csinálnák és ez megnehezítené az elkapásukat, hiszen a krosszmotorosnál kevés feltűnőbb és észrevehetőbb jelenség van.

A Kammerhof emelkedőjét leküzdve betorkolltam az Országos Kékbe, tehát oda, ahol reggel már végigmentem. Ezúttal is a NagyHH irányába kanyarodtam, csak most felmásztam a csúcsra is. Jellemző módon ebben az időben néhány biciklista volt csak a csúcson. Néha kezdem azt gondolni, hogy sportosabbak a sok kocaturistánál, akik csak kizárólag jó időben képesek kimozdulni, és akkor is kábé a slágerútvonalon mennek végig, délután négyre már az egész erdő töküres, mert gyorsan hazahúznak. A mai borús, hűvös napon is főleg biciklistákkal találkoztam...

Leereszkedtem a Rakodóhoz, kajáltam egyet, majd továbbindultam a Hangyás-bérc irányába, bár időm kezdett fogyni. Délután négy volt, és egyszercsak kisütött a nap, méghozzá hétágra. Hirtelen nagyon meleg lett, egészen addig hűvös, úgyhogy le kellett venni a kabátomat. Megmásztam a Hangyás-bércet, majd továbbmentem a Szabó-kövek felé, innen pedig a Piros X-en a Három-hárs gerince felé vettem az irányt. Az idő és a látvány csodálatos volt - ezért érdemes akár rossz időben is kijönni a Börzsönybe!

A Három-hárs gerincén:

Az örömömet viszont beárnyékolta, hogy szokásom szerint kezdtem megijedni, hogy lekésem az utolsó buszt. Így tempósra vettem a gyaloglást, ahol lehetett 20-50 métereket még futottam is. A Foltán-kereszttől a Kék Kockán siettem végig, majd a Spartacus kulcsosháztól a betonúton. Mondanom sem kell, harminc perccel hamarabb értem oda, de ez még mindig jobb, mintha lekéstem volna a buszt. Úgyhogy ücsörögtem egy kicsit a szalonnasütő padjainál, majd lassan besétáltam, a buszmegállóba és hazamentem.

Arra viszont nem is emlékeztem, hogy a Szén-patak völgyében is volt egy kis fakidőlés:

Vonatra várva: