Amit nem tudok megírni magamtól, mert lusta vagyok és/vagy nincs elég infóm, az néha tálcán elém gurul. Régóta szerettem volna egy posztot erről a tokaji balhéról, tudjuk: világörökség, borocska és erőmű. Most találtam egy igen jó cikket a témában. Pallagi Ferenc írta, aki ellentmondásos fickó pl a Bors főszerkje, ami egy kőgagyi bulvárlap, ugyanakkor őt bírtam az ex-napkeltés csapatból egyedül. És persze borbíráló is, ez nagyon mellette szól. Havas Henrik utálja, ez még öt darab jó pont, akkor csak jó fej lehet.

Nagyon jó olvasni egy ilyen összetett, több szempontot fölvillantó cikket. Olvasgattam már mindenfélét a témában, de ennyire átfogóra nem emlékszem. A teljes cikk itt olvasható, de nem tudom megállni, hogy néhány idézetet ki ne ragadjak. Az idézetek után pedig még néhány megjegyzést fűzök majd az egészhez a magam részéről is.

"Tokaj-Hegyalja soha nem tudott megélni csak a borából. Hiába volt a XVIII. századtól nemzetközi hírű az aszú, hiába hozott fellendülést a főleg lengyel és orosz piacra irányuló borkivitel ebben a korszakban, a népesség túlnyomó része nem a borból élt.

A sikeres borkereskedelemből mezővárosi rangra vergődött hegyaljai települések határainak nagyobb részén gabonát termeltek, gyümölcsöt, jelentős volt az erdőgazdálkodás, a színesfémek és ásványok bányászata, a kádár-ipar, a kovácsművesség, de számottevő hasznot hoztak a városi kisiparok is. Már a két világháború között is elterjedt volt a kétlaki életmód: a városban ipart űző család művelt/műveltetett néhány hold szőlőt, és annak hasznával egészítette ki jövedelmét, de borászkodott az ott élő tanár, ügyvéd, orvos is. A XIX. század második felétől jelentős szerepet játszottak a hegyaljai gazdaságban a szőlőre és/vagy borra épülő szövetkezetek."

"A térségben, különösen a hetvenes évektől, sorra nyitottak vidéki telephelyeket a máshol székelő szocialista nagyvállalatok. A borászat a Tokaj-hegyaljai Borkombinát, illetve néhány téesz kezébe került, de sok ezren megtarthatták néhány száz négyszögöles privát parcelláikat, amit második műszakban műveltek, részben saját fogyasztásra termelve a bort, részben az állami felvásárlónak adták el a mustot, szőlőt. Ezenközben a tokaji bor minősége megrendült, a nagyüzem legálissá tette a borhamisítást, a kulturált piacokról kiszorult az aszú. Ezekben az években Hegyalja az igénytelen tömegtermelés színterévé vált.

A rendszerváltás első napjaiban bezártak a nagy gyárak vidéki telephelyei, megsemmisült a borsodi iparvidék, szétmentek a téeszek, a borkombinát összecsuklott, és üresen, bejárók nélkül indultak a hajnali munkásvonatok. Tokaj-Hegyalja ottmaradt elesetten, munkahelyek nélkül, megtépázott hírnevű borával, a hajdani nagyság iránti erős nosztalgiával, szegényen."

"Különös ellentmondás, hogy miközben a térségben hatalmas tömegek munka nélkül vannak, jelen van az egyre feszítőbb munkaerőhiány is. A szállodák, éttermek egymást ölik a használható pincérekért, szakácsokért, de van olyan hegyaljai szálloda, ahová a szobaasszonyok is Miskolcról járnak ki naponta dolgozni, mert a helyi munkaerő képzetlen, nem vállalja a szigorú munkabeosztást, ellenőrzést. De nincs munkaerő a szőlőkben sem. Hiába az egyes településeken 20 százalékot is elérő munkanélküliség, ha nem jönnének szüretkor Ukrajnából, Szlovákiából a feketemunkások, Tokaj nektárja a tőkén rohadna meg. Ez a nagyon is erős tapasztalás az egyik forrása az itt született, úgynevezett "monoki gondolat"-nak, amely a segélyezés és a munka összekapcsolásával orvosolná a térség bajainak egy részét, vélhetően inkább a kétségbeeséstől, mintsem a józan számítástól vezérelve. A borágazat ráadásul túltermeléssel, értékesítési nehézséggel is küzd, a magyar kormányok azonban nemzeti bormarketing-akciókkal, piackereséssel nem támogatják."

"A mindennek ellenére a borászatban és az idegenforgalomban végbement fejlődés elismeréseként és a táj természeti és kulturális adottságai miatt 2002-ben az UNESCO a világörökség részének nyilvánította Tokaj-Hegyalja centrumát, a körülötte lévő településeket pedig védőzónának jelölte ki. Ettől az elismeréstől sokat vártak az ott élő emberek és az önkormányzatok vezetői. Régi reflexeiktől vezettetve arra számítottak, hogy megindul a központi pénzek határtalan áradata erre a területre, jön a kormány, szállodákat épít, munkát ad az embereknek, és a Haza fényre derül, sőt, a polgármestert, aki mindezt megszerezte, simán újraválasztják. Arra senki vagy csak nagyon kevesen gondoltak, hogy a világörökség nem pénzesutalvány, hanem lehetőség arra, hogy a helyi fejlesztések nagyobb hátszelet kapjanak, hogy a térségi marketing hatékonyabb és nemzetközi legyen."

"Logikus és helyes gondolat, hogy Tokaj-Hegyalja a jövőben csak a borból, az idegenforgalomból és az oda települő, de környezetbarát, a természettel és a szőlőtermesztéssel is harmóniában élő iparból élhet meg."

"A törvények tiltása ellenére még Hujber cégének felügyelőbizottságába és igazgatóságába is belépett a városi főjegyező és az építési hatóság vezetője - később ez kínos magyarázkodásokhoz vezetett. (Azóta az építési osztály vezetője előzetes letartóztatásban van, persze nem az erőmű miatt, hanem azért, mert szociális lakástámogatásokkal manipulált, magyarul a térség szegényeit kiszipolyozó uzsorásokat szolgálta.)"

"Azt, hogy az erőmű jó esetben is csak húsz-harminc dolgozót foglalkoztatna, hogy azok zömétől olyan szakképzettséget várnak el, amely a cukorgyárból elbocsátottak vagy a világörökség ellen tiltakozó Tállyán élő munkanélküliek között nem nagyon van, azt senki nem mondja el a dühös szerencsétleneknek. Könnyebb arra hivatkozni, hogy az önző és gazdag borászok miatt nincs munkahely."

"A harc tehát nem a maradi borászok és a korszerű ipart pártolók között zajlik, hanem azok között, aki Hegyalja fejlődését csak kívülről jövő, környezetidegen nagyberuházásokkal és kormánypénzekkel képzelik el, és azok között, akik a táj adottságaiból kiindulva a helyi öntevékenységre építenék a fenntartható jövőt. A hangos fenyegetőzés, hogy kilépünk a világörökségből, nem más, mint nyílt zsarolás: azt üzenik a központi kormányzatnak, hogy vagy adtok pénzt és hagytok minket mutyizni a piszkos üzemek építőivel, vagy rátok borítjuk az éhező cigány és magyar szegények haragját, és szégyenbe hozzuk az országot a nemzetközi közvélemény előtt."

"Tokaj-Hegyalja az elmúlt húsz évben mindig csak a választások idején volt fontos a központi politikának. Szavazatot venni minden kormány szeretett itt, de infrastruktúrát fejleszteni, hasznos törvényeket hozni ütközések árán is, nem szerettek."

Eddig az idézetek. Az utóbbi megjegyzés egyébként az ország majd minden tájegységére igaz. Tokaj csak annyiban durva példa, mert legalább erre odafigyelhettek volna. A másik vicces dolog meg az, hogy az építési főosztály vezetőjét ugyanúgy megvette a cigánymaffia, mint Hujber, a kép kerek, ezután marhára hiteles dolog "munkateremtésre", meg térség szociális helyzetélre hivatkozni.

És pont ez utóbbihoz kapcsolódik, hogy nem sokkal rá, ahogy ez a Tokaj-botrány kipattant, természetesen megjelentek a mi kis álracionalista véleményformálóink, megmondóemberink, bolondjaink, akik úgy próbálták értelmezni a helyzetet, mintha itt "a bor" és "az ipar", az ábrándok, meg a realitás közti választásról lenne szó, és mintha a Hujber-féle erőmű megoldaná kicsit is a térség munkanélküliségét, és mintha a bortermelés illúziójával le kéne végre számolni, mert csak ez áll a térség fejlődésének útjába. Ez persze - hála istennek - nem igaz, merthogy a világ, a valóság összetett, nem pedig fekete-fehér. Azt meg már régen megfigyeltem, hogy az ilyen álracionalisták gondolkodnak mindig a legirracionálisabban, mint egy ufóhívő. Szóval Pallagi jól helyre rakja ezeket a félreértéseket, Tokaj szomorú történetét, és a mostani szánalmas helyzetet, amelynek egyik résztvevője (mint egyébként a cigánykérdésben is) a passzívan hátradőlő és közönyösen malmozó kormányzat.