A kéktúra egyik legkimerítőbb, de ugyanakkor legszebb szakasza minden vitán felül a Kisinóc-Nógrád, vagy Nógrád-Kisinóc szakasz (ki honnan kezdi). Mi Kisinócról kezdtük, mert úgy döntöttünk, hogy hazafelé Nógrádon a Vár vendéglőben ünnepeljük meg az első teljes szakasz teljesítését. Ugyanis a börzsönyi rész másik két szakasza már megvan. Egyébként ezt az útvonalat már sokszor teljesítettük kéktúrán kívül, mondjuk soha nem Kisinócról mentünk föl a Nagy-Hideg-hegyre, de a többi stimmel. Érdemes korán elindulni, mert igaz ugyan, hogy maga a túra 6-7 óra alatt a kemény szintkülönbségek ellenére teljesíthető, de annyi helyen kell megállni gyönyörködni, esetleg apróbb kitérőket tenni, hogy érdemes több időt is rászánni, mint 6 óra.

Egyébként sok kéktúrázó felvetette már, hogy a Kisinóci Turistaházban elhelyezett pecséten kívül kellene egy a faluban is. Ugyanis Kóspallag az ideális megszakítási hely, itt áll meg a busz, sokan itt kezdenek és itt végeznek, márpedig fölösleges kitérőt tenni a Kisinóci th-hoz. Javaslom egyébként erre a Börzsöny szíve kocsmát, ahol kedves a hatalmas mellű csapos hölgy, olcsó a sör, és a hely is a kellemesebb falusi kocsmák közé tartozik. Persze a turistaházban is meg kell hagyni a pecsétet, mert ősidők óta pecsételőhely ez. A Kisinóci th egyébként nyári üzemmódban volt, ami azt jelenti, hogy a kerthelyiségben volt a kiszolgálás és a pecsét, meg is ijedtünk először, amikor a turistaház ajtaján megláttuk a Zárva táblát. A pecsét a pulton van, a csapos hölgy normális volt, úgyhogy minden rendben ment. Az viszont fontos, hogy ez az utolsó hely a Nagy-Hideg-hegyig, ahol vízzel tölthetjük föl palackjainkat (illetve a Pokol-völgyben van egy forrás, de oda csak akkor éri meg kitérőt tenni, ha nem Kisinóc felől jövünk). Ráadásul van klotyó is, úgyhogy itt lehet utoljára kényelmesen gittelni is, utána csak az erdő.

Barna Ferenc-emléktábla:

(A Kisinóci Turistaházat egyébként 1929-30-ban építette a Természetimádók Társasága, méghozzá saját birtokában lévő területén (!!!!). A költségekhez persze jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Turista Szövetség is. Az épületet Szalai Imre építészmérnök tervei alapján emelték külön őrlakással. A megnyitás utáni években a Természetjárók Társasága tagjainak egy éjszaka 1 pengőbe került, a Turista Szövetség tagjainak 1 pengő húsz fillérbe, akik meg nem voltak tagjai egyiknek sem, azoknak 1 pengő hatvanba. Magáért a belépésért is kellett pengetni belépti díjat, ha ott akart valaki melegedni, vagy kajálni. Ezen nem szabad különösebben meglepődni, hiszen ezeket a turistaházakat, menedékházakat a turisták emelték saját maguknak, nem vendéglátóipari egységek voltak, mint manapság. Egyértelmű, hogy a fenntartási költségeket be kellett valamiből hozni, és ezt nem a 450 ft-os sörárakból tették, mint manapság egyes "turistaházak"-ban.)

Föltöltöttük vízzel a palackjainkat, aztán elmentünk az Inóci-vágás aljáig (innen nyílik a Pokol-völgy is), ahol padok, meg szalonnasütő hely van, itt próbáltuk föltölteni magunkat kajával a kemény út előtt. Aztán nekivágtunk az Inóci-vágásnak. Aki már járt erre valaha, akár lefelé is, az tudja, miről van szó, aki pedig még nem, az majd megtudja. Hosszú, kemény, egyenes emelkedő, aminek soha nincs vége. Szerencsére van némi árnyék útközben, nem a tűző napon kell mászni, és meg lehet állni a Barna Ferenc emlékkeresztnél pihenni. Szeretjük az ilyen erdei emlékhelyeket. Barna Ferenc egy egyetemi hallgató volt, akit 1935-ben ért itt halálos sí-baleset. Az idő marta kőkeresztet és emléktáblát túratársai, azaz a Budapesti Turista Egyesület tagjai emelték neki. A feliraton található évszámokat viszont nem bírom kibetűzni.

A következő látványosságot már akkor tekinthejük meg, ha felértünk a gerincre. Ez egy kilátópont a Vasfazék-völgyre. Régen azért jobb volt innen a kilátás, mostmár iszonyatosan benőtték a fák. Útközben remek vadmálnázó helyek kísérik az ösvényt, nekem valahogy pechem volt, mert minden második málnámban kukac lakott. Kábé egy kilométerrel messzebb elérünk egy kis forrást, ami nem igazán foglalt, de egy nagy kő alól fakad. Inni nem nagyon lehet belőle, viszont már az 57-es túrakalauz is megemlíti.

Kilátás a NagyHidegről:

Viszonylag hamar felértünk a Nagy-Hideg-hegyi turistaházhoz, ahol úgy látom, folyamatosan változik a személyzet. A régiek is bunkók voltak, a mostaniak sem túl szívélyesek (habár volt egy köztes időszak, amikor egész normális fiatalok szolgáltak ki). Az a helyzet, hogy nem volt kifejezetten rossz fej a csávó, barátságtalan sem, csak simán genetikailag szűkszavú és tapló, ami alkamatlanná teszi egy csomó szakmára, például a színjátszásra, a riporterkedésre, a tévés műsorvezetésre, és a vendéglátázósra. Az a probléma, hogy Magyarországon egyszerűen nem fogják fel, hogy ez egy szakma, amihez ugyanúgy kell némi affinitás, mint mondjuk a színészethez. Kuka kis pöcsök alkalmatlanok erre a feladatra, nem kell erőltetni, el lehet szépen húzni a hátsó traktusba és ott valami hasznos munkát végezni, krumplit pucolni, vagy fogdosni a konyhalányokat. A kiszolgálást meg végezheti olyan ember, aki képes kommunikálni másokkal. Jó, persze ez nem újdonság, Magyarországon a vendéglátást kényszervállalkozó barmok művelik - szarul. Megpihentünk, kajáltunk, aztán tovább indultunk Csóványos irányába.

Természetbarát-forrás:

Leereszkedve a Nagy-Hideg aljába, megtettük szokásos kitérőnket a Kék + -en a Természetbarát-forráshoz. Kíváncsi voltam, hogy ennyi esőzés után mennyivel bővízűbb. Az érdekes az, hogy annyival nem volt több a vízhozama, mint számítottam, persze sokkal frissebb volt a vize, mint tavaly ilyenkor, amikor, ha jól emlékszem, már nem is nagyon tudtunk belőle inni. Visszatértünk a Kékre, majd nekivágtunk a Hangyás-bércen és a Szabó-köveken keresztül a Csóványosnak. Annyiszor megtettem ezt az utat, hogy most valahogy nem is kötött le, pedig csodaszép. Ráadásul mivel jó mélyen bent van a hegység belsejében, nem túl nagy a forgalom.

Szabó-kövekről a Csóványos felé:

Kilátás a Nyugati-gerinc felé:

Útközben található a Vilma-pihenő is emléktáblával, amelyet '67-ben állított a Spartacus természetjárói Torma Lajosné emlékének.

A csúcs előtt közvetlenül van egy igen meredek és fárasztó emelkedő, nagy nehezen ezt is leküzdöttük, és mikor felértünk, láttuk, hogy a kilátóban vannak emberek. Mivel odafönt szűkös a hely, és nem akartunk várni rájuk, ráadásul voltunk is már fönt, ezért pihenő nélkül tovább haladtunk a Három-hárs-bérce felé, egyébként ez is hihetetlenül szép és csendes útvonal. Itt már sietősre kellett fogni a tempót, mert a vonat indulása előtt még be akartunk dobni egy tál gulyást, meg egy pofa sört, úgyhogy megpróbáltuk jól megnyomni.

Sietősen értünk le a Foltán-kereszthez, aztán a Saj-kút-bérc girbe-gurba, benőtt kis vadregényes ösvényein keresztül a Saj-kúthoz. Itt váratlan meglepetés fogadott. Aki szokott erre járni legalább évente egyszer, az tudja, hogy a Saj-kút maga, tehát az eredeti forrás már régóta csak időszakosan üzemel, ha egyáltalán. Viszont mellette fakadt egy bő- és jó vízű forrás, ami viszont eddig nemigen volt kiépítve, maximum kimélyítve egy kicsit, hogy azért mégis lehessen belőle vizet merni. Most valakik - áldassék a nevük és foglalják márványba! - kiépítették egy kicsit a működő forrást. Maga a Saj-kút ebben a csapadékos időben is csontszáraz volt, az új forrás viszont vígan csurgott egy csövön keresztül. Úgy tűnik, vannak még örömteli dolgok és élő emberek a túramozgalomban.

Régi Sajikút, csontszáraz:

És az új Sajikút:

A térképek már egészen régóta Saj-kútnak (illetve Sajikútnak), a Saj-kút bércének, Saj-kút rétjének emlegetik ennek a területnek különböző részeit, amiből arra következtetek, hogy lehetett itt már kút régebben is. Viszont azt a szép, kiépített Saj-kutat, amin a tábla is van, 1971. november 25-én foglalta a XIX. kerületi Semmelweis Szakközépiskola KISZ szervezete. Régebben az út mellett volt egy kis rét, kaszáló is, ma már eléggé benőtték a bokrok. A túramozgalmak összeomlása után a régi kutat a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársai újították fel, és talán a régi mellett fakadó új kutat is ők foglalták.

Az eredeti, 1971-es márványtábla:

És egy érdekesség, így nézett ki 1979-ben a Saji-kút-bérc keleti oldala, vagyis a Cseresnyés-patak völgye fölötti rész. Épp egy tarvágáson vagyunk túl, minden kopasz. Aki manapság jár arra, teljesen más tájat talál:

És még mindig nem voltunk Nógrádon, pedig az idő szorított. A Saj-kúttól az út a Cseresnyés-patak völgyébe ereszkedik, majd visszakapaszkodunk a Büdös-tó bércére, szóval ez egy kellemes hullámvasút, majd a Béla-rét közelében elágazáshoz érkezünk, innentől finis Nógrádig. A Béla-rét és a nógrádi szakasz nem túl izgalmas, levezető szakasza a túrának, mi egy kicsit csaltunk is, de max 200 métert takaríthattunk meg azzal, hogy nem követtük teljesen a Kéket, hanem a Rác-hegy felé, a betonon közelítettük meg a falut. Nem tudjuk, megérte-e, mert betonon gyalogolni a legótvarabb dolog a világon, főleg túra végén, amikor már amúgyis szét vannak az ember ízületei. Lassan azért elértük a vasútállomást, ahol a nagyon kedves vasutas hölgy adta is egyből a pecsétet.

Innen még azért át kellett menni a Vár vendéglőbe, ami nem is egyszerű dolog, mert ez a Nógrád falu úgy van berendezve, hogy a kocsma előtt van egy jókora szuszogtató, amin keresztül kell mászni, ha sört és kaját akar az ember. Előttünk már nem lehetett akadály, úgyhogy fölmásztunk, és szűk egy órában ittunk egy sört, meg ettünk egy gulyáslevest a kisvendéglőben. A csapos nagyon jó fej, szívélyes fickó, lásd fent a vendéglátásról mondottakat. Ahogy az a nagy könyben meg van írva. A gulyás pedig nem volt egyáltalán rossz, ha voltak is kisebb hibái, azt a vendéglátás teljesen feledtette. Sajna, a palacsintára nem jutott idő, ezt utólag eléggé bánom, de úgy döntöttünk, hogy kéktúrán kívül ezt a túraútvonalat lenyomjuk még egy párszor, csak korábbi indulással, mert nagyon jó ez a Kisinóc-Nagyhideg-Csóványos-Nógrád útvonal.

Azt viszont megfigyeltük, hogy van egy olyan fajtája a vidéki kocsmáknak, ahová sok fiatal jár, de nem kifejezetten alkoholizálni, hanem beszélgetni. Ezekből a kocsmákból egyébként gyakran hiányoznak is a lepukkant öreg alkesz arcok, de azért a hangulatuk megvan. Persze nem minden faluban találunk ilyen normálisabb kocsmát, minden falu más, vannak szegényebbek, gazdagabbak, és van, ahol nincs is sok fiatal, mindenesetre a Vár vendéglő az igényesebbek közé tartozik, ugyanakkor az árai olcsók, és a 'falusi kocsma' hangulat (jó értelemben) azért megvan.