Igaz, hogy a medve megtelepedése, vagy a Csóványosi kilátó felújítása erősebb izgalomba hozza a természetjárót, de vannak itt olyan események is, amelyek elsőre talán nem érik el az ingerküszöböt, de valójában tök érdekesek.

A hagyományos legeltetéses állattartást állította vissza a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság több saját vagyonkezelésű területén a Mátrában és a Bükkben. A rackajuhok legeltetésével valamint a rendszeres kaszálással lehetővé válik a hazai viszonylatban páratlan hegyi- és dombvidéki rétek- illetve gyepek természetvédelmi szempontoknak megfelelő hosszútávú fenntartása.

Írja a Bükki Nemzeti Park közleménye. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy azokon a legelőkön, ahol mára már megszűnt a legeltetés, "mesterségesen", a Nemzeti Park tartja karban a gyepet, tényleg, mint egy parkban. És miért fontos a gyep? Az ember azt gondolná, hogy egy nemzeti parkban az a jó, ha a vadon visszahódítja ősi jussát, amit elvett tőle az ember. Pedig ez nem így van.

1935. Kiskovácsi környéke, háttérben a Kevélyek és Oszoly. A két úriember pedig nem pásztor, hanem turista.

Kép forrása: Fortepan

A magyar tájhoz, egy-két nehezen járható vadont nem számítva, hozzá tartozott a legeltetés és a kaszálás. Ne felejtsük, hogy itt évszázados, évezredes tájhasználatról beszélünk, amely rajta hagyta nyomát a flórán és a faunán. A régi túrázóknak - és ez látható számos korabeli fényképen és filmen is - birkanyájakkal, tehéncsordákkal és disznókondákkal kellett osztozni az erdőn. Ha többnapos túrákra mentek a hegyekbe, nem sátorban aludtak, hanem gyakran pásztorkunyhókba kéredzkedtek be. Ahol meg nem legeltetés volt, azt meg sokszor kaszálónak használták a helyiek, ott van például a Börzsöny kellős közepén a Kálmán-kaszáló, amelynek ma már tényleg csak a neve utal arra, hogy az ilyen kis tisztásos részeket is felhasználták a takarmányként szolgáló széna betakarítására.

A legelőkön és a kaszálókon izgalmas növény- és állattársulások alakultak ki, csakhogy ezek veszélybe kerültek, hiszen az utóbbi évtizedekben a falvak elnéptelenedésével és a hagyományos életforma feladásával együtt a legelőket és a kaszálókat sem használta már senki. Már olyan állatok is veszélyeztetettek lettek, mint a Füsti- és a Molnár fecske, amelyek pont az állattartás miatt voltak jó sokan.

1958. Kép forrása: Fortepan

És itt jön a dilemma: melyik a védendő? Hagyjuk visszavadulni, vagy azt tekintsük eredeti állapotnak, ahogy az ember évszázadokon keresztül együtt élt a tájjal? Szerencsére a nemzeti parkok itthon az utóbbit választották, és ennek egyik örvendetes eseménye az is, hogy a parádi Somhegybükki-legelőn, és a Cserépfalu határában lévő Mész-hegyen újból juhok nyírják a füvet. Így ezek a Magyarországon szinte csak itt megtalálható hegyi- és dombvidéki rétek, gyepek megmenekülnek a cserjésedéstől.

A biofűnyírók rackajuhok lesznek, így a dolog egyszerre látványosság és génbank is tud lenni. Amúgy a racka egy érdekes juh, azt olvastam róla, hogy a gyapja nem túl jó minőségű, a húsa meg kevés, viszont jóízű, kevésbé faggyús. Úgyhogy remélem, sok ilyen gyep megóvás lesz még az országban, és egyszer megkóstolhatjuk majd a racka pörköltet is.

A hír teljes szövege itt olvasható.