Ezt a túrát még augusztus közepén csináltuk, de csak most volt időm fölrakni. Első mátrai szakaszunk tervezésekor úgy döntöttünk, inkább felkelünk korábban, de az út háromnegyedét vonattal tesszük meg, és nem pedig busszal. Egy kétórás buszutazás ugyanis kimerítőbb, mint maga a túrázás. Kényelmetlen, szűk helyek, és már 30 perccel az indulás előtt ott kell toporogni és tipródni másik húsz szerencsétlennel együtt a buszállásnál, hogy felférjünk, aztán jön a tolongva felszállás, ahol mindenki szarik arra, hogy ki volt ott előbb. A Volán ezerszer tragikusabb intézmény, mint a MÁV, de erről valahogy kevesebb szó esik. Na mindegy, mi a vonatot választottuk, és nyertünk is, mert kényelmesen elhelyezkedhettünk az üléseken, és emberi módon utazhattunk. Vámosgyörknél átszállás, aztán Gyöngyösön átnyergeltünk a mátraházai buszjáratra és viszonylag hamar ott is voltunk Mátraházán.
A pecsételést hamar megejtettük a Mátra Büfében, egyébként az eladó hölgy rendkívül szívélyes volt. Kicsit hosszúra nyúlt kajálgatás után végül elindultunk a Vörösmarty turistaház, illetve Galyatető felé. Ez tíz óra körül volt, és ilyenkor a Mátrában még egy nyári napon is viszonylag hűvös van. Ami egyébként kánikulában kifejezetten kellemes. De tulajdonképpen nem csoda, hiszen Mátraháza közel 700 méteren fekszik. Az erdő kicsit nedves volt az elmúlt napok időjárástól, szép számmal voltak gombák is. Útközben beszédbe elegyedtünk egy jó fej túrázó sráccal, aki nagy Mátraimádó, amikor teheti, följön, akár több napra is. Hamar elértük a Vörösmarty turistaházat, ahol ilyentájt, 11 körül, még nem voltak vendégek. A parkolóban egy rohadt jó ARO állt, amelyet átalakítottak hókotróvá. Hatalmas. Le is fényképeztük. A turistaházban két pincérhölgy volt, mutatták a pecsétet, benyomtuk a füzetbe, aztán léptünk tovább.
A Mátrában egy nagy baj van: túlságosan feltárt, tele van a belseje üdülőkkel, de ez a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy autóút is kígyózik a belsejében. A mátrai Kéktúrának ez a szakasza, amit most csináltunk, sajna pont az autóút mellett halad végig, néha egészen közel, néha pár kilométerre eltávolodva. Az autóút pedig azért rendkívül illúziórombóló, mert folyamatosan hallani a kocsikat, és ami még durvább, az idióta motorosokat is, aki természetesen versenypályának használják ezeket az erdei útvonalakat. A motorok hangja pedig bezengi az egész hegységet. Az már csak hab a tortán, hogy havonta egy durvább balesetet okoznak is.
Elértük a Mátra-nyereg nevezetű helyet, ahol összefutnak a turistautak, találkoztunk is itt egy gombászcsoporttal, akik épp gombászni indultak. Eredeti tervünk az volt, hogy felmászunk a Csór-hegyi kilátóhoz, de aztán elfelejtettük, hogy itt kell letérni arrafelé, úgyhogy folytattuk tovább az utunkat, megkerülve a Csór-hegyet. A Kék újból leereszkedik a völgybe és újból metszi az autóutat, mint már annyiszor, és itt az út mellett van egy kiépített forrás is, aminek neve nincs, de tök jól meg van csinálva és víz is van benne bőven. Egyébként már a régebbi túrakönyvek is említik ezt a forrást, úgyhogy legalább negyven éve minimum itt van.
A Kék tehát a forrás után tovább ereszkedik a völgybe, a Nyírjesi erdészház előtti rész csodaszép. Patakvölgy csörgedező, bővízű patakkal, fahidacska és fenyves.
Elértük az erdészházat, előtte még van pár gazdasági épület, először ott kerestük a pecsétet. de aztán megtaláltuk magát az erdészházat és a kerítésen ott volt a pecsét is.
Innen továbbindulva durva emelkedőre számítottunk, hiszen fel kellett mászni a Galyatetőre, ami nem az alacsonyságáról híres, de az emelkedő egyáltalán nem volt vészes. A Nyírjes-bérc tetejéről szép kilátás nyílt a Csór-réti víztározóra, de a kopasz tetőn jól nézett ki a későnyári virágtakaró is. Azért a Mátra persze nem Börzsöny, főleg ez a része nem, úton útfélen kékre festett aknafedelek és vízműtelepek törték meg a vadon-érzést, úgyhogy a Mátra nyugati része nem az a hely, ahol az ember úgy érezheti, hogy most elvonult a civilizációtól.
Elhaladtunk a vízmű, és egy újabb fenyves mellett, újból kereszteztük az autóutat, majd ráfordultunk a Galyatetőhöz vezető kaptatóra. Útközben fotóztunk légyölő galócát, ennek nagyon örülök, mert rég szerettem volna fotózni ilyesmit, habár ezek nem a legjellegzetesebb példányok voltak. Egyébként ez a része a Mátrának nagyon érdekes, majdnem ligetes táj található Galyatetőnek ezen az oldalán, bozótos erdő nyírfákkal.
A Galya-csurgót jelöli minden térkép, és évtizedek óta említik a túrakönyvek is, szerettük is volna megkeresni, de nem sikerült megtalálni. Kár. Fölérve Galyatetőre csodálatos látvány fogadott minket. És itt nem is a busznyi horvát (vagy milyen ) csajszira gondolok, hanem arra a csodaszép világoskék régi Skodára, amit le is kaptam néhányszor. A pecsétet itt is könnyedén megtaláltuk, pont összefutottunk más kéktúrázókkal is, akik az ellenkező irányból jöttek, egészen Hollókőről. Váltottunk néhány természetbaráti szót, aztán kajáltunk egyet, majd továbbálltunk. A víz problémás volt, mert Galyatetőn a kút nem működött, úgyhogy a nyilvános klotyó csapjából próbáltunk vizet szerezni, ami persze úgy van kialakítva, hogy másfél lityós palack nemigazán fér be alá. Mindegy, egy kéktúrázó mindent megold.
Még felmásztunk a Péter-hegyese kilátóba, ahonnan baromi jó kilátás nyílik, de csak északi irányba, ugyanis a többi irányban már benőtték a kilátást a fák. Itt nemigazán lehet sokáig élvezkedni, hiszen folyamatosan másznak föl a látogatók, úgyhogy néhány fotó elkattintása után lemásztunk és nekivágtunk a finisnek Mátraszentistván felé.
Egyébként Galyatetőről kifelé, Mátraszentistván irányába szintén az autóút mellett halad a Kék, de már kezdtük megszokni, viszont ez újból egy marha szép táj, a vörösfenyőkkel, és az erdei félhomállyal, szóval a Mátrának is megvan a maga varázsa.
Elhagytuk a csillagvizsgálót, majd a Piszkés-kutat. Ha ránézünk a térképre, akkor azt látjuk, hogy Piszkés-kútból tulajdonképpen kettő van. Van egy hagyományos kút, és van egy forrás. A forrás már réges régen nem működik, a kutat meg most nem kerestük meg, lehet, hogy már az sincs meg, de régi fényképeket lehet találni itt-ott erről az itatóvályús csordakútról.
Elég hamar elértük Mátraszentlászlót, ami szinte egybenőtt Mátraszentistvánnal. Lefotóztuk ezt a jó kis üdülőt, szívesen eltöltenék itt pár hetet nyáridőben.
Aztán végre elértük fő úticélunkat, a Vidróczki csárdát. Az előtte álló villanyoszlopon megtaláltuk a pecsétet, nyomtunk is a füzetbe, aztán gyorsan be a csárdába. Elég régen jártam itt utoljára, pár évvel ezelőttig még évente egyszer-kétszer azért kajáltam ezen a helyen. Most sajna azt tapasztaltam, hogy az árak szépen fölkúsztak, az adagok viszont mintha kisebbek lennének. Ettől függetlenül még mindig itt készítik az ország legjobb sztrapacskáját. Ez vitathatatlan tény. És volt egy nagyon-nagyon kellemes meglepetés is. Mivel mégiscsak a Mátraaljai borvidék közelében vagyunk, ezért rákérdeztem, hogy a folyóboruk honnan van. Kiderült, hogy Visontáról, úgyhogy meg is kóstoltam és tényleg tök finom, tiszta, kellemes fröccsbor ez, olyan, amit kimért borként minden kocsmában magától értetődően kéne árulni. Nagy minőségre ne számítsunk, ez csak egy fröccsbor, de ez a dolog pont erről szól.
Felszálltunk a buszjáratra, ami idióta módon nem létezik a Volán online menetrendje szerint (megintcsak gratula ennek a kurva vállalatnak), amely Gyöngyösre visz vissza, de húsz percet várakozik Mátraszentimrén. Ezt mi cseppet sem bántuk, hiszen Mátraszetimrén van kedvenc kocsmánk, a Gyöngyvirág, ahol a várakozás perceit hasznosan tölthettük el egy-egy pohár sör társaságában. Közben a tévében Cseh Laci éppen egyik ezüstjét nyerte meg. Aztán visszaszálltunk a buszra, amely lassan elindult a Mátra kanyargós útjain Gyöngyös felé.
Egy pár percet várakozott Mátraházán is, úgyhogy újabb fotókat készítettem a buszpályaudvarról. Tipikus magyar dolog. Van egy eredendően tök szép és stílusos buszpályaudvar kőből, fából, az ország tetején. Erre mi magyarok rávarázsolunk bezárt, lepattant boltokat, szakadozott sárga matricás betűkkel. A dolog persze ott kezdődik, hogy normális helyen egy ilyen épületre a faszfej vállalkozókám nem ragasztgathatna igénytelen sárga betűket a boltjának portájára, hanem kötelessége lenne ízlésesen megoldani. Aztán ott folyatódik, hogy miután tönkrement és bezárt, szépen kötelezni kéne, hogy kaparja le azt a szemetet, amit maga után hagyott. Egyébként meg nyilván ezekkel a helyiségekkel kezdeni kéne valamit. Nem feltétlenül pecsenyesütőre, meg szuvenírbolra kell gondolni, hanem bármire. Pl olcsó túraszállásra diákoknak, bakancsosoknak. Habár most látom, hogy van itt valami Volán Mini Hotel, de az nem derül ki, hogy hol.
És egy jó kis fotó a vonatból:
