Második reszli túránkat sikerült a legrosszabb időjárásra időzíteni. Habár a régi turista mondás úgy tartja, hogy "Rossz idő ugyan van, na de csúnya..." De ezt most felül kell bírálnom, mert odáig oké, hogy nincs olyan, hogy csúnya idő, de van annyira szar idő, amikor az ember nem tudja meglátni a szarban rejlő szépségeket. Természetesen szar időben azért indul el az ember, mert abban reménykedik, hogy csak kisüt a nap, tegnap is kisütött, de ez nem mindig jön be. De azért jópárszor bejött már.

A lényeg, hogy a Piliscsaba - Hűvösvölgy szakasznak futottunk neki. Reszli ez is, mert sok helyen visz lakott területeken keresztül, meg úgy egyébként is baromi közel van a fővároshoz, meg az agglomerációhoz. Mire leszálltunk a vonatról Piliscsabán, addigra pont elkezdett szemerkélni az eső. Szemerkélésből is többféle van, van olyan, ami már-már kellemes, és van olyan, ami azért lassan de biztosan, de áztatja szépen el az embert és a ruháját. Na, ez a szemerkélés inkább ez utóbbi volt, tetézve öt fokos hideggel. Piliscsabáról kiérve rögtön el is tévedtünk. A hiba ott volt, hogy a Pilis-térképünk picit régebbi, és nem minden volt ott, ahol lennie kellett volna. Szerencsére azért a hegyek és a patakok nem változtak, úgyhogy azok megbízható tájékozódási pontként szolgáltak és rövid tévelygés után korrigálni tudtuk a tévedést. Bár a hideg esőben a rövid tévelygés is hosszú óráknak tűnhet. Megkerültük a Mészáros-hegyet, majd betértünk a Kőris-völgybe. Itt az út nyílegyenesen vezet a Bükkös árok felé, ami enyhe emelkedővel vezet fölfelé. Tök szép lenne ez a táj, ha nem esne az arcunkba az eső. És ezeket a szép szakaszokat meg kell becsülni, mert ez az egyik legurbanizáltabb szakasza a Kéknek.

Pár kanyar után felértünk a Kutya-hegy nyergébe. Itt tudtam csinálni az első fotókat, mert itt már nem esett az eső. Viszont ahogy az eső elállt, elkezdett fújni a szél. Mármint az orkán erejű, mivel pont azon a hétvégén túráztunk, amikor Emma második hulláma elérte az országot. Baromira örültünk neki. A Kutya-hegy nyergétől egy kellemes séta a Nagy-szénás. Illetve kellemes sétának indul, de persze bedurvul. Egyébként marha jól néz ki ez a táj, ezek a kopasz fehér hegybúbok, mintha idehordták volna őket. Valamikor itt a Nagy-szénás hónaljában állt a nagyszénási Szabó Imre menedékház, amelyet a Munkás Testedző Egyesület tagjai építettek saját kezükkel maguknak.

Annyi fényképes anyagot gyűjtöttem össze a Nagy-szénási és a Zsíros-hegyi turistaházról, hogy ezeket inkább külön bejegyzésben közlöm. De annyit itt is elmondhatok, hogy azért durva sorsa volt ennek a nagy-szénási menedékháznak. '26-ban épült föl, majd ugye '75-ben kikerült a Turista Ellátó Vállalat hatásköréből. A Másfélmillió lépés '79-es felvételei idején, ha erősen lepusztult állapotban is, de állt még a ház, a tetők, falak, szobák megvoltak.

Nem sokkal a '79-es ősz eleji filmfelvétel után földgyalukkal elegyengették. Ha utánaszámolunk, akkor rájövünk, hogy a földgyaluk által elhasznált benzin árából, a földgyalu kezelők órabérének összegéből, és az emlékfal felállításának költségeiből (anyag ára, szobrász tiszteletdíja, szállítás költségei stb) simán helyre lehetett volna állítani a turistaházat, illetve rosszul mondom, ennyi a pénzből az állagmegóvást lazán finanszírozni lehetett volna, le se kellett volna pusztulnia, fent lehetett volna tartani, ha ezt a pénzt nem utólag költik el a rombolásra, hanem az értékek megőrzésére fordítják. Szégyen, de magyar sajátosság, hogy hagyunk leromlani, lepusztulni valamit, aztán jó sok energiát fektetünk a végső rombolásba, és végül állítunk egy emléktáblát, mintha baromi fontos lett volna ez nekünk. Gyakorlatilag ugyanannyi pénzt fektetünk a rombolásba, meg az emléktáblázásba, mint amennyiből fenntarthatnánk az értékeinket. Szóval nem az itt gond sohasem, hogy nincs pénz. Magyarországon földgyalura azért akad mindig zseton.

Ráadásul sokat elmond a két korszakról, hogy 1926-tól 45-ig fenn lehetett tartani egy menedékházat, még ha szocdemek és komcsik gyülekezőhelye is volt, de a Kádár-rendszerben ez az egész hagyomány úgy, ahogy volt elkezdett szép lassan rohadásnak indulni. Mármint a turista-hagyományra gondolok, meg úgy mindenféle hagyományra. Aztán a rendszerváltás feltette az i-re a pontot.

Innen könnyed, félórás séta vezet át, többnyire Nagykovácsi szélén, a másik turistaház-romhoz: a Zsíroshegyi turistaház romjához. Hihetetlen, hogy ez is egy háború előtti, '28-as építésű turistaház, és pár évtizedes késéssel, de a nagyszénási sorsára jutott. '81-ben mindenesetre még állt és működött, aztán állítólag leégett valamikor. De majd külön posztban erről is bővebben. Egyébként érdekesség, hogy a Kéktúra hőskorszakában, a hatvanas években, amikor még mindkét turistaház üzemelt, mindkettőben pecsételőhely volt. Most csak Zsíroshegyen van pecsételőhely, a Muflon itató nevezetű kocsmában. Kutyák vannak, de baromi jó arcok. A kocsma maga nagyon kicsi, de állítólag van egy pince, ahol koncertek szoktak lenni. Az árak mérsékeltek, a hölgy jófej. Egyébként állítólag áprilistól vannak mindenféle kaják is, meg akkor persze már ki lehet ülni a kerthelyiségbe. Bővebben a helyről itt. Nem rossz kocsma, de annyira nem jó, hogy bővebben időzzünk. Megyünk tovább a Remete-szurdok irányába. Érdekesség, hogy régebben a Kék másmerre vezetett, nem a Remete-szurdokon keresztül léptek be a régi Kéktúrázók Budára, hanem a Középső Jegenye-völgyön keresztül. De a Remete-szurdokos megoldás nekem jobban tetszik. Persze a barlangokat már nem lehet megnézni, mint gyerekkoromban, mert belakták a hajléktalanok. További érdekesség, hogy a '79-es Másfélmillióban a Zsíroshegy környéki házakat mint üdülőkörzetet emlegetik. Manapság ez már majdhogynem Budapesthez tartozik és nem üdülőkörzet.

De még mielőtt elérnénk a Remete-szurdokot, végigmegyünk egy hegyerincen, aminek nincs neve. A táj egyébként kellemes, megint kiértünk egy picit a lakott övezetből, de szél baromi durván fúj. Az út egyébként végig ki van táblázva, ami örvendetes, és örök hála a Pilisi parkerdőgazdaságnak, de azért azt halkan megjegyezzük, hogy a táblákon feltüntetett kilóméterszámok és a Kéktúra füzetben megadott távok nem stimmelnek. Meg azt hiszem, a táblák sem stimmelnek egymással.

A Remete-szurdokba meredek út visz lefelé a gerincről, ami nem lenne probléma, ha nem áztatta volna föl az eső. Csúszunk, esünk, de egy szót nem szólhatunk, ugyanis egy kéktúrás fórumon azt olvastam, hogy valakik akkor túráztak erre, amikor a hó alatt le volt fagyva minden. Na, hát az az, ami brutál durva tud lenni, a hó alatti sunyi, alattomos jég, egy meredek emelkedőn.

A Remete-szurdokban valaha bővízűbb patak folyt. Manapság ez is kiszáradófélben van. Maga a szurdok persze szép, még ha rövid kis szakasz is ez.

Egyébként ez a híres Ördög-árok, amelynek mentén lassan besétálunk Budára. Hát innentől jön egy durva szakasz. Sajnálom, hogy a villanegyedről elfelejtettem fotókat készíteni, össze lehetne majd hasonlítani azokkal, amiket a Cserhátban, vagy a Cserehátban fogok készíteni. Szóval érdekes különbségek vannak ebben az országban, és igazából a Budai villanegyedek a maguk módján igénytelenebbek a mátraverebélyi cigánytelepnél. Csak éppen jó sok pénzt fektettek az igénytelenségbe. Ja igen, és mit is várunk mi attól az elittől és felső középosztálytól, akinek ennyire nincs ízlése? Aki ennyire gusztustalan házakban képes lakni és még baromi büszke is rá.

Azért van egy jó ebben a szakaszban is, méghozzá a Szentkút. Meg sem érdemli az a sok pöcs, aki errefelé lakik. Jó a vize, viszonylag szépen is van megcsinálva, szóval jó itt megpihenni túra közben.

Hosszú betongyaloglás következik egészen a Nagy-rétig, gyerekkorunk osztálykirándulásainak kötelező helyszínéig, ahol szintén minden romlik, meg bomlik. Régen az út mellett voltak mindenféle emlékművek, ma már ezek sehol, illetve csak romokban. De rosszul mondom, mert nem csak pusztulás van itt. A Pilisi Parkerdő sétaösvényt épít ide, majd meglátjuk, mi lesz ebből.

Mire közeledünk az úttörővasút végállomásához, hihetelenül elered az eső, két perc alatt átázunk, még szerencse, hogy a kabátjaink vastagok, így valameddig tartják a frontot. De ha még kicsivel több ideig kellene mennünk a zuhogó esőben, akkor biztos bőrig ázunk. Rádöbbenünk, hogy hatalmas mázlink van, mert ha ez a vízmennyiség a túra elején zúdul a nyakunkba, akkor az hatalmas szívás. Pont zárás előtt érünk a Hűvösvölgyi vasút pénztárába, pecsételnek nekünk, minden rendben megy. Máskor viszont jobban oda kell figyelni a pénztár zárásra, mert ezt csúnyán meg lehet szívni.