Második napunkon reggel nyolckor ébredtünk, mert szó szerint a hasunkra, meg a fejünkre sütött a nap, és ettől annyira meleg lesz a hálózsákban, hogy felébred az ember, bármilyen álmos is. A nap meg azért tűzött a fejünkre, mert a táborhely kiválasztásában mindig különféle tényezők játszhatnak szerepet, amik néha ütik egymást: esztétika, célszerűség és a szükségszerűség (ez utóbbi, amikor nem tud válogatni az ember, mert már sötétedik). Minket most az esztétika vezérelt, jó kilátás, naplemente stb, aminek az az ára, hogy a nap reggel is oda fog sütni.

Ettünk a maradék hurkából, melegítettünk magunknak kávét, aztán elindultunk a túra egyik legizgalmasabb szakaszára, a halyagosi bronzkori sáncvár nyomainak felkutatására. A Halyagosra felmászni nem semmi dolog (hiszen nem véletlenül ide építették várat), de szerencsére könnyebb volt mint gondoltuk, így viszonylag rövid mászás után egyszercsak fent találtuk magunkat ezen a hosszan elnyúló gerincen, amelyen a régészek szerint végig egy sáncvár húzódott. Arra már rájöttem a Pogányvár meglátogatásakor, hogy egy-egy sáncvárat többször fel kell keresni, mert egy csomó kérdés utólag fogalmazódik csak meg az emberben, sokszor az ember nem talál meg sáncrészeket, azokat otthoni könyvekben nézi vissza (főleg, ha elfelejti magával vinni a kifénymásolt régészeti térképet...), és még sorolhatnám.

Esküdni mernék, hogy a Halyagos gerince azért olyan lapos még ma is, mert egykor legyalulták a területet a vár miatt. Ugyanis az ilyen sáncvárakon belül gyakran épületek álltak. Szóval én úgy láttam, hogy ezeknek a földmunkáknak a nyomai ma is feltűnőek, a gerinc szokatlanul lapos és sík. Mindenesetre ide még vissza kell térni egyszer, mert szeretném az összes sáncot és teraszt bejárni.

Halyagos:

A sáncvár helyén ma rengeteg csalán nő. Ekkor jutott eszébe sporttársamnak, hogy a csaláncsípés jó tesz az ízületeknek, úgyhogy mint két őrült bronzkori ember, elkezdtük a térdünket, meg egyéb testrészeinket csapkodni csalánnal. Ilyenkor elkezd égni az ember bőre, de ez inkább érdekes érzés, mint fájdalmas, és utána tényleg sokkal jobb lett a térdem. Ezt a módszert minden kiránduláson használni fogom, akár fáj a térdem, akár nem.

A Halyagos észak-nyugati nyúlványának egyik szép részlete. Szerintem ezt a nyúlványt használhatták útnak anno, de lehet, hogy tévedek:

Innen még visszamentünk a Hamuházhoz, előző nap elterveztük, hogy nem csak a karunkat meg az arcunkat hűtjük le a patakban, hanem beleülünk teljesen, ugyanis találtunk egy jó mély részt. De kiderült, hogy túl hideg a vize ahhoz, hogy nyakig beleüljünk, a kánikula meg nem volt akkora mint előző nap, úgyhogy csak térdig mentünk be.

Kaja után pedig elindultunk Kemence felé. Az előző napi vizünk ekkorra már gyakorlatilag elfogyott, erre számítottunk is persze, mert tudtuk, hogy nincs a közelben forrás, a patakból meg most nem akartunk inni. De úgyis útba esik a Fekete-kút, ha meg az nem működik, akkor a Vilati üdülőnél kérünk.

Az ott a sín:

Ez meg volt az út:

Eddigi utunk során fura módon az árvízi pusztításnak túl sok nyomát nem láttuk, hacsak a Magyar-völgyben nem, ahol tényleg látszódtak a nyomok, de az az igazság, hogy azt és ott nem tudtam korábbi emlékeimmel összehasonlítani, mert nagyon régen jártam arra. Ezzel szemben a Csarna-völgyben elég sűrűn jártam, tavaly is voltam kétszer, előtte években is sokszor, úgyhogy volt összehasonlítási alapom. Itt a patak tényleg elmosta az erdészeti utat teljesen, volt ahol egyenesen át is helyeződött a meder az út helyére, ahol régen az út volt, ott most egy tátongó mederben csordogál a víz.

A patak eredetileg nem egészen itt folyt:

Ez a kimosott gyökerekből is látszik, a fák ugyanis általában nem a levegőben nőnek :)

Itt futott régen az erdészeti út, most meder van a helyén:

Itt is út volt:

A Fekete-kútban viszont sajnos most is csalódnunk kellett. Rengetegszer jártam már erre és az elmúlt tíz évben megesett persze, hogy kiszáradt ez a forrás, de általában mégis egy megbízható víznyerő hely volt sokáig, legtöbbször azért működött. Az utóbbi két évben viszont soha (legalábbis amikor arra jártam). Látszik ezen a kúton is, hogy felújították, most víz is volt benne, de a lefolyás nem volt megfelelő, így az a kevés víz, ami táplálja a forrást, megreked a gyűjtőmedencében beposhad és gusztustalanná válik, akkor épp egy kis vízisikló is tanyázott benne. Ha baromi szomjasak lettünk volna és máshol nem lett volna víz, akkor simán ittunk volna belőle, mert valamennyire tisztának látszott, de így inkább mentünk még egy picit a Vilati üdülőig, ott kaptunk vizet.

A Fekete-kút dolgot meg nem értem. Az eddigi forrásfelújítások alapján nekem úgy tűnik, hogy az erdészet gondos munkát végzett. A Fekete-kútnál meg nem tudom... Szerintem fel kellett volna tölteni egy picit kaviccsal a medencét, a lefolyó részt meg jobban kimélyíteni, mert lehet, hogy az évek során csökkent a vízhozam, és az már nem tud lefolyni rendesen, ergo nem tud megfelelően cserélődni, ergo beposhad. A Fekete-kút is sajna időszaki kút lett, kár érte, de ilyenkor szokott fakadni a közelben új forrás (lásd Sajikút esete, vagy Fekete M.-forrás), azt kéne befoglalni.

A Vilatitól kényelmesen beballagtunk Kemencére, nem nagy túra, nem volt csúcstámadás, de szép volt és nyugis, és pont erre volt szükségünk. Kemencén most nem mentünk be a kürtőskalácsoshoz, viszont betértünk a Csarnavölgyi sörözőbe. Jó kis kocsma ez! Három évvel ezelőtt teljesen leírtuk, mert romlott sört kaptunk, ami minősíthetetlen húzás egy kocsmárostól. Tavalyelőtt viszont megint jó volt, most meg egyenesen remek. A kerthelyiséget rendbehozták, csapolt Staropramen is van, nagyon finom, és a csapolt Borsodi sem volt vizezett. Építettek egy kerti kemencét, rajta a falu címerével, ami számomra egy pozitív lokálpatriotizmust sejtetett, amire szükség is van az ilyen falvakban. És remélem, használni is fogják a kemencét, nem csak falunapokon, mert jó lenne jó kis helyi kajákat enni, ha betér az ember az ilyen kocsmákba. Ami pedig hihetetlen volt számomra: a hangszóróból a Petőfi Rádió szólt, és erről a jelenségről inkább egy külön bejegyzést írok nemsokára, mert sokminden eszembe jutott. Szóval Csarnavölgyi söröző megint kurva jó, érdemes ide betérni egy sörre, vagy egy ásványvízre túra végén, nem csak az alkohol, a kocsmázás miatt, hanem a helyi hangulat miatt, lehet hallgatni a helyieket, miről beszélnek, mi a téma falun, ez is hozzá tartozik az országismerethez, bármilyen hülyén is hangzik, de így van.

Az utolsó busszal húztunk haza, pedig tudtunk volna még maradni pár napot, vagy hetet.