Az igazi turistánál még akkor is van bakkancs és turistatérkép, ha alapvetően nem kirándulni megy. Mi is teljesen más okból mentünk a hétvégén Aggtelek környékére, de ha már arra jártunk bepakoltunk térképet, bakkancsot és olyan ruhába mentünk, amiben lehet túrázni, hátha futja az időnkből. Na jó, nem volt ez igazi túra, csak amolyan séta, hiszen időnk végül nem volt sok.
Aki nem ismeri ezt a vidéket, az nem tudja, hogy az Aggteleki-karszt, a Galyaság, a Rudabányai-hegység, a Cserehát, a Borsodi-dombság nem csak természeti szépségei miatt az ország egyik legizgalmasabb területe, hanem az archaikus életforma, az élő skanzenszerűsége miatt is. Mára már nyilván félig kihalt az a falusi kultúra, ami akár még 20 évvel ezelőtt is élő és szerves volt, de a nyomai még annyira szilárdan jelen vannak, hogy teljesen olyan, mintha még mindig élne. Persze vannak, akik gazdálkodnak, állatokat tartanak, dehát ez már rég nem az, mint amikor még mindenki ezzel foglalkozott, amikor ez volt az életük. Mindensetre gyönyörű utcaképeket, 100 éves, vagy annál is régebbi tornácos parasztházakat, archaikus parasztudvarokat láthatunk szép számmal.
Mi Jósvafő környékén kirándulgattunk egyet, remek pihenő- és túrázóhely. Szalonna felől közelítettük meg a falut és már az odafelé vezető úton is rengeteg apró szépség dönti földre az embert. Nem túl magas, de azért látványos hegyek, a már említett skanzenszerű falvak, aranyos kis patakok. És mint mindenütt a nagy Palócföldön, itt is nagyon jó fejek az emberek. Érdekes helyzet ez. Néhány "elmaradott" régió pont annak köszönheti egyediségét és izgalmasságát, hogy "elmaradott" maradt. Persze az elmaradottság következményei is vidékenként változnak, úgyhogy ez önmagában nem nagy erény, de néha jól sülhet el.
Jósvafő egy kis utcájában parkoltunk le, megnéztem az egyik baromfiudvarban kapirgáló tyúkokat, volt két kakas is, aztán elindultunk a Kék-Sárgán a Tohonya-völgyben a Szelce-völgy felé. Ez egy gyönyörű hely. És népszerű kirándulóhely lehetne, nem is tudom, hogy szerencse-e, hogy nem fedezték még fel, vagy pedig szomorú. Persze azért találkoztunk turistákkal, de nem annyival, mint mondjuk a Szalajka-völgyben. A Tohonya-völgy egy vegyes erdőn vezet keresztül, legalább ötféle fafajt számoltunk össze, az ilyen típusú erdő viszonylag ritka manapság. Errefelé talán nem annyira. A patakvölgy meredek hegyoldalak között vezet, fehér sziklák állnak ki a földből, ahogy az már karsztvidékekekn szokás. A völgy egy szakaszon szurdokszerűvé szigorodik, ez az egyik legszebb szakasza a Tohonya-völgynek, az a neve, hogy Tohonya-szurdok.
Majd a völgy kiszélesedik, füves lesz és nemsokára meg is érkezünk a Kossuth-barlangból kiömlő Tohonya-forráshoz (ez látható a képen). Sajnos a rövid túrára való tekintettel nem vittem magammal vizespalackot, pedig jó lett volna feltölteni a jó kis forrásvízzel, és hazahozni. A Kék-Sárga a Tohonya-völgy és a Lófej-völgy elágazásánál a jobboldali ágat választja, de nem megy be mélyen a völgybe, mert hirtelen egy kaptatón felkanyarodik a Köves-bércre. Innen pár tíz méter után csodálatos látványban lesz részünk, előttünk húzódik ugyanis a Zomboly, Ducsmány, Kurszilán nevekkel jelölt terület töbrökkel, bokros foltokkal tarkított nagy füves térsége. Eszméletlen látvány, minden időjárási viszonyok között érdemes ide kilátogatni, olyasmi ez, mint a Bükkben a Nagymező, csak nem kell érte 800 méterre felmászni. Ha tovább folytatjuk az utunkat ezen a gyönyörű tájon, akkor kábé 1-1,5 kilométer után megérkezünk a Szelce-völgy bejáratához. Egyébként ezen a részen, szóval a Tohonya-völgyben, a Kurszlánon, vagy a Szelce-völgyben szokott rohangálni a hucul ménes. Ebben is hasonlít a hely a Nagymezőre. Mi most a Szelce-völgyben értük utol a ménest, de bárhol találkozhatunk vele ezen az útvonalon.
Elértük tehát a Szelce-völgyet, ami megint másfajta táj, és megint másképp gyönyörű. A Szelce-völgy hazánk egyik legszebb területe, sajna, vagy szerencsére kevesen ismerik, de ezt már mondtam a Tohonya-völgyről is. Több szakasza van, a Szelcepuszta felé eső rész egy tágasabb szakasz, az amiatt szép, a Jósvafő felé eső rész pedig egy szűkebb, dimbes-dombos szakasz, na, az meg azért szép. Ráadásul van benne egy nagy kanyar, és a kanyarnál válik el egymástól a két szakasz. Mi sajnos most nem tudtunk elmenni Szelcepusztáig, hiszen csak egy rövid sétára volt idő, úgyhogy fele úttól visszafordultunk. Ezen a túraútvonalon egyébként az a szép, hogy bármerre néz az ember, minden irányban gyönyörű látványban van része. Ugyanis a töbrös Kuriszlán részt hegyek veszik körül, például a kövecses, karsztos Fertős-tető, a Szelce-völgy pedig értelemszerűen szintén hegyek között halad. Ráadásul ilyenkor ősszel az ember a sokszínű őszi lombokra lát rá. A fák levelei még nem hulltak le, hanem különböző színekben játszanak. A sziklás domboldalokon pedig a sombokrok piroslanak. Merthogy a som levele ősszel bepirosodik.
Visszafelé sétáltunk egyet Jósvafőn. Méghozzá az Ófalu nevezetű részen, amely nem véletlenül viseli ezt a nevet. Szép, szép Hollókő, na de hát ott a turisták rontják az összképet. Mennyire más Jósvafő ófaluja, ahol tényleg úgy mászkálhatunk, hogy ez nem skanzen, nem múzeum, hanem a valóság. Régi tornácos porták, vályogfalú, fehérre, vagy sárgásra meszelt házak, a tornác oszlopai sok helyen fából. Hátul hatalmas pajta található a legtöbb kertben, ez is barna színű fából készült, plusz tyúkólak, meg ilyesmik. Hihetetlenül autentikus hely. És persze látunk munkálkodó parasztnéniket, meg a legelőre kicsapott tehenkét ostorral hazahajtó parasztembert. De nem csak magányos teheneket láthatunk, néhol még van tehéncsorda is, mégha kevesebb tehénnel is, mint 20 évvel ezelőtt. Szóval érdemes körbenézni Jósvafőn, csodálatos kis település csoda környezetben, de egyébként a környező falvak sem rosszabbak. Habár vannak nagyon lepusztult faluk, mint például Tornanádaska, ami igen szomorú látvány.
De visszatérve Jósvafőre. Rájöttem, hogy azért is különleges ez a falu, mert három elég bővízű patak folyik rajta keresztül, majd találkozik egymással. Emiatt az Ófalu részen, ha mászkálunk, akkor bármerre megyünk, kis patakokat találunk, kis hidakkal. Az egyik patak a Kecső-patak, ami a Szlovák részről folyik át, a másik patak a Jósva-patak, ami a Baradla-Alsó-barlang száján ömlik ki bőségesen, ezt hívják Jósva-forrásnak. A harmadik patak pedig a Tohonya-patak, amibe nem sokkal a falu mellet ömlik be a Kossuth-barlangból kiömlő Nagy-Tohonya-forrás, de erről már volt szó fentebb. Mivel ez egy karsztvidék, vagyis tele van földalatti patakokkal, amelyek barlangokban folynak, ezért a Nagy-Tohonya-forrás és a Jósva-forrás már eleve nagy vízhozammal tör elő a földből, ezért nem véletlen, hogy Jósvafőn három ilyen bővízű és nem időszakos patak is keresztül folyik, illetve egyesül.
Most kaptam a kiegészítést Bolla Zoltántól, hogy Jósvafőn egy negyedik patak is keresztül fut: a Kajta.
És akkor még nem is beszéltem a Baradla-barlangról, aminek jósvafői szakasza az értők szerint sokkal szebb, mint az aggteleki rész. Szóval nem szokványos hely ez a Jósvafő. Persze az se lenne jó, ha teleraknák az egészet szállodákkal, de az se jó, hogy ennyire szép tájai hazánknak simán el vannak felejtve. Persze nyilván ezekben az esetekben az ökoturizmus a megoldás, amely igyekszik úgy bemutatni egy vidék látványosságait, hogy nagyon nagy kárt ne okozzon sem a természetben, sem a kultúrában.
A nap végén a Tengerszem szálló éttermében kajáltunk. Jó ez a hely, normál árakkal, viszont a helyi ízekkel nagyot szívtam. Második fogásnak valami gömöri húsgombócot ettem knédlivel. Az volt a baj, hogy a húsgombócban több volt a krumpli, mint a hús, ezért ez a gombóc knédlivel párosítás elég keménynek bizonyult. Nem átverés volt ez, mert nem is kértek érte annyit, mintha húsgombóc lenne. Nem átverés, hanem bénázás volt. A szakács nagyon erőltette ezt a helyi ízek dolgot és nem jött rá, hogy ez a gömöri húsgombóc inkább köretnek lenne alkalmas valami jó kis marha, vagy vadhúshoz. Kábé olyan, mintha dödöllét knédlivel szolgálnák föl. Ettől függetlenül a Tengerszem szálló kajáldáját is ajánlom mindenkinek, a pincér halál jó arc volt, az árak szolidak, ne tévesszen meg senkit, hogy ez egy szálló étterme - ez Kelet-Magyarország, nem pedig a Duna-korzó. Az adagok bazinagyok és például a pisztráng is akkora volt, mint amekkorának kiszámlázták, nem sütötték szét, szóval jó kis hely ez is, kevéske magyaros bénázással és idétlenkedéssel.
Térképet és fotókat majd később mellékelek, most elégedjünk meg egy fényképpel a Nagy-Tohonya-forrásról.
