Második nap tehát Csurgótól nem messze, a Pipis-hegy oldalában ébredtünk. Érdekesség, hogy a háború előtti időszakban a Szilvásvárad és Bánkút közötti terület tilos területnek számított, vadaskerttel és kerítéssel. A terület birtokosa egyébként nem volt annyira rossz arc, ugyanis a diósgyőri vasasoknak, akik Bánkúton akartak menedékházat építeni maguknak, nemhogy megadta az engedélyt, de még segített is nekik a munkálatokban. Infók itt.

Csurgó messziről:

Csurgó is érdekes hely, valaha elsősorban erdészlak volt, ma már félig-meddig szálláshely. Nem tudom, hogy most erdész lakik-e itt, vagy csak gondnok, mindenesetre, ha nosztalgiázni szeretnénk, akkor olvassuk el a Turista Magazin háború előtti cikkeiből, milyen volt akkoriban a csurgói vendégszeretet. Katt ide és ide.

Út Csurgó felé:

Megettük a maradék pörköltet és lassan összecuccoltunk, majd lementünk Csurgóra. Itt a hűvösre való tekintettel csak ímmel-ámmal mosakodtunk meg, aztán elindultunk a ház előtt futó szekérúton a Nagy-mező felé.

A kút:

Ez a Sárga út egyébként. Az erdőbe beérve jobbra valami barlang, vagy zsomboly-szerűséget látni közvetlenül az út mellett, a térképen nemigen van jelölve, legalábbis mi nem találtuk. De a sorompó után egy kereszteződéshez értünk, ami azt jelzi, hogy közben letértünk a Sárgáról, de mindegy, mert nem tévedtünk el.

Tehát a kereszteződésnél jobbra vettük az irányt (Zöld+), mert az visz minket Nagy-mezőre. Az erdős részből nemsokára megint kiértünk a tisztásos részekre, majd konkrétan a Nagy-mezőre. Első dolgunk volt meglátogatni a karám mögül nézelődő lipicaiakat. Sajna most nem szabadon voltak, de így is elég jó fejek, lehet őket simogatni, meg minden. Sőt, direkt ezért jönnek oda.

Vicces, hogy a Nagy-mező nem egy ősi képződmény. A Bükk-fennsíkon 500 évvel ezelőtt még híre-hamva nem volt réteknek, mezőknek. Ez a 18-19. századi erdőírtás következménye. De hát senki nem mondta, hogy a nemzeti parkok jégkorszakbeli állapotokat védenek, úgyhogy így jó ez, ahogy van.

Aztán a mező másik felén kajáltunk is, de ekkor már gyülekeztek a felhők. Átvágtunk a mezőn nyugati irányba, majd becsatlakoztunk a Zöld-be, merthogy a Köveket akartuk végiglátogatni. A Kis-Kőhát-nyerge felé mentünk tehát a Török úton. Ez, vagyis a Zöld ugye először déli irányba halad, aztán hirtelen jobbra (nyugatra) kanyarodik, de ekkor már Zöld Háromszögnek hívják. Ez egy ismert útvonal, ezen lehet végiglátogatni a Három-követ és a Tar-követ. Utunkat az tette egyre izgalmasabbá, hogy elkezdett szemerkélni az eső. Szóval lehetett találgatni, hogy akkor mi legyen, menjünk-e tovább, vagy készüljünk fel egy nagyobb záporra és keresünk egy esőbeállót? Többször is megálltunk tanakodni, de mindig úgy döntöttünk, hogy inkább kockáztatunk és továbbmegyünk. Megérte, mert az eső mindig csak szemerkélős maradt, nagy elázás nem lett a dologból, sőt, mire a Tar-kőre értünk, már el is állt.

Azt soha nem értettem, hogy miért jelöli a térkép az Ilus-kutat. Ez egy "időszakos forrás" Három-kő előtt kábé 1 kilóméterrel, az út mellett elvileg jobbra. Én eddig soha nem találtam meg, és nem is láttam, hogy működött volna, ami nem is csoda, hiszen már a 30-40 évvel ezelőtti turistaatlaszokban is időszakosként van emlegetve. Azt meg jól tudjuk, hogy ami már 40 éve időszakos volt, az mára általában kiszáradt. Ez gyakran előfordul a térképeken: rég kiszáradt forrásokat jelölnek időszakosnak, időszakosokat pedig állandónak (Saj-kút!!), ami nagyon megtévesztő és idegesítő, ha az embernek fogytán a vize és forrást keres. Oké, hogy réges régi és nevezetes kiépített forrásokat (Spartacus, Újpest stb) kellene jelölni, még ha kiszáradtak is, merthogy van rajta táblácska, meg tájékozódási pont is, meg turisztikatörténeti erdei emlék stb, de ezekre akkor egy más jelölést kellene alkalmazni. Egyébként meg az olyan esetek, mint az Ilus-kút, amelyek se nem működnek, se nem tájékozódási pontok, mert megtalálhatatlanok, tök fölöslegesen vannak jelölve.

Szóval felmásztunk a Három-kőre, ekkor már a Kéken haladtunk. Az idő ekkor még javában szemerkélős volt, viszont bejött egy ősrégi turistaszabály: "Minden természetjáró tudja, hogy rossz idő ugyan van, na de csúnya...!" A természetben a szar idő is szép tud lenni, ha nem csap belénk a villám, vagy nem fagyunk meg. Pont ez volt most is, apróbb szemerkélés még csak nem is kellemetlen, viszont a természet ilyenkor teljesen megváltozik. A Három-kőről nyilván tiszta időben a legszebb a kilátás, viszont esős időben is szép a látvány. Tipikus példája, hogy rossz időben is megéri kirándulni, főleg csúcsokat mászni. A Bükk déli része terült elénk, szürke párába bugyolálva, hihetelen volt.

Kilátás Három-kőről:

A Kéken továbbmentünk a Tar-kőre, és mire odértünk már sütött a nap. Innen is csodálatos a kilátás, úgyhogy ezekre a helyekre kötelező ellátogatni, ha az ember a Bükkben jár.

Kilátás a Tar-kőről, kisütött a nap:

Az Őserdő felé vettük az irányt, kíváncsiak voltunk, hogy mi a helyzet a kerítéssel, amivel körülvették az erdőrezervátumot. Nos, a kerítést megnyitották. Gondolom, nem az erdészek, hanem a kirándulók, ami érdekes kérdéseket vet föl. Egyrészt ki az, aki nekiáll kerítést szétcseszni kirándulás közben. Lehet hogy senki, lehet, hogy mindenki csak átmászott és lassan ment tönkre a kerítés. Mindenesetre mostanra már rendes bejárat nyílt rajta. És nagyon úgy tűnik, hogy a turisták se nem vették jó néven, se nem vették komolyan a kitiltást.

Ezen elgondolkozhatnának a BNP működtetői. Teljesen fölöslegesen felhúztak egy kerítést drága pénzből, hogy megvédjék az Őserdőt. De az rövid idő alatt lebontódott és helyre állt a régi állapot. Vagyis az van, hogy ellenőrizni nem tudják a dolgot, tehát továbbra is mindenki azt csinál, amit akar, viszont kidobtak egy csomó pénzt. (Ráadásul asszem kétszer kerítéseztek, mert az első tönkre ment.) Szóval nem úgy kellett volna-e megcsinálni, hogy a turisták bemehessenek mondjuk 200 forintért? Akkor nincs kerítésbontás, a pénz meg visszacsordogál.

Na, azt nem árulom el, hogy mi megkerültük-e az Őserdőt, vagy megszegtük a szabályokat. Viszont lehetséges, hogy a Virágos-sár eltűnt? Vagy csak a szárazság miatt? Ez egy vizenyős rész volt az Őserdőn belül, és most semmi nyoma. A lényeg az, hogy a Kék nemsokára belefutott a Zöldbe, észak felé haladunk, a Virágos-sár-hegy oldalában. Ez is egy jó kis út, majd egy kereszteződésnél a Kék+ -en folytattuk utunkat, mostmár vissza észak-kelet felé. Csurgót céloztuk meg ugyanis, mert kellett a víz estére.  Ha észak felé megyünk, akkor jobbra az úttól jó távol szintén van egy erdészház, de még sose láttam közelről. Most se.

A bicikliút, a Kék+ és a Zöld találkozása. Igazi bükki táj:

A Kék+ keresztezi az autóutat, majd elhalad a Fekete-sár-bérc alatt. Itt egyébként láttunk az egyik bokron egy baglyot, pedig még nem alkonyodott.  Az ösvény keresztezi a Sárga + -et is, ami a régi kisvasút vonalán fut, és teljesen jól látni a talpfákat még mindig. Aztán visszaértünk Hármaskúthoz. Innen megint jobbra.

A térkép bal alsó sarkából jövünk a Kék+ -on, a Semmi-bércnél keresztezzük a Sárga+ -t és a kisvasúti talpfákat, aztán Hármaskút: 

Most szemfülesebbek voltunk. Még világosban kerestünk táborhelyet, és utána mentünk le vízért Csurgóra. Mire visszaértünk, lassan sötétedni kezdett, mi meg elkezdtük készíteni ma esti kajánkat, a babgulyást marhahúsból. Babkonzervet vittünk föl kettőt, a marhahúst pedig úgy behűtöttük, hogy 2 nap alatt nem tudott megromolni. Egyébként csak tészta, meg zöldségek kellettek hozzá. Mivel ez is marhahúsos kaja volt, ezért ez is időtlen időkig rotyogott. A mai napon azzal fizettünk az előző esti 3 órás főzőcskézésért, hogy keveset alhattunk, és egész nap fáradtak, álmosak voltunk. De a ma esti főzőcskézésért sokkal keményebben fizettünk. 

folyt köv.