Át tudom érezni szegény Ádám apánk helyzetét. Elvolt a Paradicsomban, mint a befőtt, lógatta a faszát, mert szabadott, kúrta Évát egész nap, semmire sem volt gondja. Aztán elhajtatott a bús picsába. Így vagyok én ezzel a konzerv-dologgal is. Jóemberek belekészítik előre egy dobozba, előtte elmennek megvásárolni az alapanyagot, megtisztítják, megfőzik, összekeverik, megfűszerezik, beöntik a dobozba, nekem csak fel kell melegítenem, még tányér sem kell. Aztán az ember végül homokos, szomorú síkra ér, úgy érzi magát, mint alvó szeg a jéghideg homokban, ráadásul valami fasz nyitva hagyta a folyósón a villanyt, nekem kell kimenni alsógatyában lekapcsolni.

Szóval a semmi ágán ücsörögve döbbenünk rá, hogy nincs tovább. Hogy ki kell lépni a gyermekkorból, bizony nekünk kell lemenni a piacra, megvenni a hagymát, paprikát, paradicsomot (immár kis betűvel), és persze a húst. Ez nem kis felelősség, mert figyelni kell az árakat, a minőséget, jópár sétát tesz az ember föl-alá a piacon, míg kiválasztja az legszebbet és árban is megfelelőt. Aztán figyelni kell a hentesre, hogy ne csaljon, hogy friss húst adjon.

Aztán a főzés. Valakinek ugye cipelnie kell a bográcsot több napig. Mer most többnapos túlélőtúrákról beszélünk. Aztán meg kell főzni úgy, hogy kurva jó legyen, ne kozmáljon oda (odafog!), viszonylag kevés pernye, éji bogár és falevél kerüljön bele, fűszer viszont sok.

Persze az ember hamar megszokja az új életet.

Egyébként a "semmi ágán"-ról jut eszembe, hogy van a Mirko Vosátka könyvében a szarós rész, szóval a Latrina címszó. És ott van az a villás ág, ami a folyó fölé nyúlik, és amiről a folyóba lehet szarni. Na, hát ez is egy József Attila-értelmezés.