Levágott szarvasfejek és szétszórt béldarabok - az elmúlt hetekben több ilyen eset is sokkolta a közvéleményt. Ezeket a maradványokat társas vadászatok helyszínein találták meg pár nappal a vadászatok után turisták vagy kirándulók (Szarvaskő, Felsőtárkány, Őriszentpéter). Maga a látvány is elég borzasztó, de higiéniailag is nyugtalanító, hogy több kiló rothadó szerves cucc van lepakolva az út mellé. Vagy nem az út mellé... hiszen a vadászok állítják, hogy az úttól sokkal beljebb helyezték el a maradványokat. Lényeg az, hogy botrány van, és "megint a vadászokkal" - gondolja a mezei hírfogyasztó.
Nos, természetet járó emberként megmondom a tutit itt a blogon a véres cafatokról, vadászokról, és vadászetikáról.
Fotó: Bíró Norbert
A probléma lényege, hogy a vadászoknak marha rossz a PR-juk.
Nem a szétszórt cafatok itt a lényeg, ugyanis a kocaturisták tonnákkal több gányt hagynak maguk után az erdőben, mint a vadászok, a szétbarmolt, felgyújtott esőbeállókról és egyebekről nem is beszélve. Egyszerűen a vadászat megítélése problémás, főleg így a 21. században, amikor a törzs életben maradása nem függ tőle.
A háború előtt úri huncutságnak számított, a szocializmus idején pedig az egész rendszer ellentmondásai jelentek meg benne. A legendák szerint helikopterről gépfegyverrel lövöldöző elvtársak, Kádár elvtárs vadász gúnyában - az "egyenlőség társadalmában" pöffeszkedő részeg elit, a vadászházakban rendezett orgiákkal. De nemcsak ők vadásztak, faluhelyen a legtöbb férfi igyekezett fegyvert ragadni és vadászni - a húsért. Innentől már totál katyvasz uralkodott a fejekben: van aki a húsvadászokat nézte le, van aki a trófeáért lövöldözőket, és van aki mindkettőt. Az biztos, hogy a vadászat megítélése ekkoriban pecsételődött meg.
Manapság pedig csak akkor találkozik a vadászattal az átlagember, amikor jön egy újabb hír egy vadászbalesetről, vagy szétdobált szarvasfejekről.
Van egy rossz hírünk azoknak, akik nem szoktak kijárni a természetbe, vagy ha igen, akkor fingjuk sincs, mi is ma egy erdő. Elmondom: faültetvény és vadtenyészet. Biovaddisznók, boldog szarvasok, érted, kapirgálós izé, amit azért tartanak, hogy lelőjék. Tudod, te is szereted a csirkemellet, de csakis azt, mert hogy azon nincs ér, meg mócsing. Na hát az egy broilercsirke nevű bigyóból van kinyesve, amit 2 négyzetcentiméteren tartanak, azért, hogy a végén levágják, és te megegyed. Az erdőben lévő fákat erdészek ültetik és gondozzák, a vadakat pedig a hivatásos vadászok istápolják. Télen még etetik is őket, ami szigorúan darwinista szemmel nézve abszurd, és nagy havazások idején a mély hóban még ösvényt is vágnak nekik az etetőig, nehogy valami bajuk essen a menzára menet. A magyar erdők mesterséges képződmények, nem ősvadonok. A fácánvadászatokon lelövöldözött állatokat gyakran előtte engedik ki a tenyészetből.
Ilyenkor jön az az érv, hogy minek őket lelőni, és hogy ez öncélú gyilkolászás.
Tényleg elég fura, hogy valakinek az a hobbija, hogy állatokat lövöldöz le. De azt gondolom, hogy amíg teljesen természetes és bevett az, hogy cégvezetők embereket dolgoztatnak éhbérért, aztán néha kitesznek százakat az utcára, addig nem a vadászat a legfájóbb társadalmi probléma. Sokkal több emberi fájdalmat látok az országban, minthogy a szarvasokkal foglalkozzak, bocs.
Ennek ellenére mégsem vagyok vadászat párti.
A vadászatban az zavar, hogy nincs benne semmi kihívás. A hivatásos vadászoknak az az érdekük, hogy a vendég elégedetten távozzon, tehát igyekeznek biztosra menni, és jól beetetett helyre vinni a delikvenst. A hobbivadászok nagy része pedig iszonyatosan elkényelmesedett gazdag barom, aki egy magaslesre is nehezen mászik fel, nemhogy felkutasson és becserkésszen egy vadat a vadonban és kint aludjon a természetben. Megmutatom, miről beszélek:
