A halogatás nagymestereként sikerült majnem egy évig halogatnom a szeptemberi túra harmadik részének leírását, de nem baj, legalább voltak tartalékban megírandó élmények.

Ott hagytam abba, hogy a második napi táborhelyünkön a kellemes szeptemberi későnyárból egyik pillanatról a másikra téli időbe csöppentünk. A szél eszméletlenül fújt, a hideg pedig teljesen váratlanul ért minket, semmiféle előrejelzés nem beszélt arról, hogy 10 fokot fog esni a hőmérséklet. Tüzet megszokásból azért gyújtottunk persze, de viszonylag gyorsan el is oltottuk, mert féltünk, hogy a szél széthordja a parazsat, másrészt pont a szél miatt a tűz sem melegített igazán, úgyhogy nem volt kedvünk a hidegben ücsörögni, bebújtunk inkább a hálózsákokba, és azon járt az eszünk egész éjszaka, hogy vajon ránk fognak-e dőlni a fák. Másnap reggel ugyanaz a szeles hideg idő fogadott minket, reggelizni sem volt így kedvünk, benyomtunk egy csokit, és úgy döntöttünk, majd később kiadósabban is kajálunk.

Az első döbbenetes meglepetés akkor ért, amikor lemászva a hegyoldalból totál szélcsend fogadott minket. Igaz, voltak már gyanús jelek, mert amikor reggel felkeltünk, sporttársam megjegyezte, hogy milyen érdekes, hogy a szomszédos bércek tetején nem mozognak a fák ágai, azaz nem fúj a szél. Ahogy továbbhaladtunk az úton, kiderült, hogy sehol sem fúj a szél, kezdtünk rájönni, hogy sikerült a Mátra egyik szélcsatornájában tábort vernünk. Ezen röhögtünk egy jót, hiszen a kinnalvós túráknak pont ez adja meg az izgalmát, nem mindig fog ki jó táborhelyet az ember, volt már, amikor sziklák között tudtunk csak aludni. A térképet megnézve, láttuk, hogy az egyik közeli bérc neve: Üvöltő-hegy, simán lehet, hogy azért, mert itt már régen is szélcsatorna volt, és elődeink azért nevezték el így ezt a helyet. Mindenestre örökre bevésődött bennünk, hogy itt nem szabad legközelebb táborozni.

Mivel a reggel napsütéses és langyos volt, ezért vidám hangulatban folytattuk utunkat. A Csór-réti víztározó volt a cél, meg akartuk nézni, le lehet-e menni a tó partjára. Ez egy nagyon szép útvonal, pedig aszfaltozott útról van szó. De autóforgalom szerencsére nemigen van rajta. Útközben láttunk még egy csurgót, a Nagybükk-forrást. A Mátrában sokkal szebben kiépített és gondozott forrásokat találtunk amúgy, mint a Börzsönyben. A csurgókról pedig itt írtam egy rövid ismertetőt.

Nagybükk-forrás:

Lassan leértünk a Csór-réti víztározó bejáratához, de kiderült, hogy ebből az irányból nem lehet eljutni a tóhoz, a másik irányból, a tó háta mögül kellett volna menni, ahol állítólag a kerítésen van egy lyuk. Úgy döntöttünk, hogy legközelebb visszatérünk ide, és akkor a másik irányból próbálkozunk. A duzzasztó bejáratánál lévő pihenőnél megreggeliztünk végre, aztán elindultunk a Vörösmarty turistaház érintésével az Ilona-völgy irányába. A turistaháznál bedobtunk egy kávét, hogy a napi koffeinadagunk azért fedezve legyen, a pincérlányok rendesek voltak, nem nézték ki az izzadt, bakancsos turistát. Ráadásul a ház melletti csapból felölthettük vízkészleteinket is.

A turistaház felé:

Egyébként ezt a turistaházat 1956-ban kezdték építeni, nem találtam arra adatot, hogy mikorra épült föl, de az biztos, hogy '62-ben már működött és a Mátra legnagyobb turistaházaként emlegetik, ahol volt meleg kaja és "trafikáru, cukorka és képeslapok". A turistaháznak még telefonszáma is volt (Mátraháza 14) és a postát is külön kihozták ide. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy ez a turistaház nem csak a bakancsos turistákra számított, hanem a sízőkre és üdülőkre is. Sőt talán főleg rájuk.

Nem a Kékesen mentünk keresztül, hanem a Kékes északi oldalában vezető Piros+ jelzésen, ez egyébként van olyan látványos út, mint a gerincen végighaladó Kék jelzés. Itt van ugyanis a Kőris-mocsár és a Pisztrángos-tó. A Kőris-mocsár tényleg érdekes látvány, 700 méter magasan egy ilyen mocsaras rész a hegyoldalban nem mindennapi Magyarországon, ráadásul előtte nem sokkal is van egy páfrányos, békalencsés tócsa, aminek nincs neve, de szép. Szóval olyan ez, mintha a Foltán-keresztnél, vagy a Magas-Taxnál lenne egy ilyen kis mocsár. Amikor ott voltunk (tehát szeptember végén), a Kőris-mocsár félig-meddig ki volt száradva, de a sás ettől még dúsan tenyészett, nyilván csak a felszínen nem volt víz, a talajban épp elég raktározódott.

A Kőris-mocsár előtt még láthatunk egy ilyen vizenyőt is, ennek nincs neve az én térképemen, de marha jól néz ki:

És íme a Kőris-mocsár maga:

De még előtte megcsodálhattuk ezt az ittfelejtett hordóbüfét. Valaki az erdőben állította le, aztán itthagyta. A hetvenes évek emléke, a Kékesen is állt egy ilyen és Mátraházán is, nem tudom melyiket parkolhatták ide, mindenestre vicces rekvizítuma a Kádár-rendszernek, amikor ilyen büfékből (is) látták el az üdülő jónépet mátraaljainak csúfolt borral.

A  Pisztrángos-tó pedig a Nagy-forrással (más néven Petőfi-forrás) szintén nagyon kellemes hely, meg is pihentünk, igazi mátrai hangulat. A Pisztrángos-tó mesterséges tavacska, pisztrángot persze ne keressünk benne. Nem sikerült kiderítenem, mikor létesült, de az biztos, hogy a harmincas években már létezett, noha akkoriban még pihenő nem lehetett körülötte, mert "elhagyatott hely"-nek írják a túrakalauzban. A Nagy-forrás viszont már ekkoriban is működött, most pedig ilyen szálfán végigcsurgatós módszerrel folyik a víz, mint a Börzsönyben a Musli-forrásnál.

A Nagy-forrás:

Pisztrángos-tó:

Hazánkban nem túl sok vízesés van, és ami akad, az is elég gyér vízű. Az egyik ilyen az Ilona-vízesés, amely az Ilona-völgy nevű szurdokszerű völgyben található. Mivel a vízeséstől pár kilométerre nyúlik az aszfaltút, ezért ide sok kiránduló is kilátogat, így hétvégén nagy volt a nyüzsgés, ami mindig szokatlan, ha pár napot az erdő mélyén tölt az ember, és kevés emberrel találkozik.

Az Ilona-völgy völgyfője, ha a Kékes felől jövünk le:

A vízesés fölötti rész:

És a vízesés:

Egyébként a vízesés már a harmincas években is népszerű kirándulóhelye volt a Parádfürdőn üdülőknek, ez kiderül a régi túrakalauzokból. Úgyhogy nem is sokat időztünk itt (egyébként emlékszem, hogy amikor először voltunk itt jó pár éve, az egy hétköznap délelőtt volt, és mivel alig volt ember, ezért félig le is tudtunk zuhanyozni a víz alatt), szóval gyorsan továbbálltunk, már csak azért is, mert várt minket egy újabb Csevice kút, méghozá a Szt István csevice.

Ez alatt a túra alatt komoly csevicerajongók lettünk, igaz, csak kettőt kóstoltunk meg, de elhatároztuk, hogy egyszer végiglátogatjuk az összes mátrai csevicét.

A túra legizgalmasabb szakasza viszont most jött, amikor elhagytuk a vadont. Elindultunk a Parádfürdőre vezető úton, be is értünk a faluba körülbelül 16 órára, és újból megtörtént velünk az, ami múltkor a Bükkben. Újból kiderült, hogy Magyarországon tömegközlekedés mint olyan, vidéken már nem igazán létezik. Miután mindent leépítettek és szétbasztak, miután sikerült teljesen értelmetlen menetrendekkel, horror árakkal meg a falvak elnéptelenítésével leszoktatni mindenkit a tömegközlekedésről, azután előszeretettel lehet ál-technokrata érveléssel hivatkozni arra, hogy dehát minek busz/vonatjárat, ha egyszer nem jár vele senki. De hát egyrészt tudjuk, hogy ezt a helyzetet hogyan állították elő mesterségesen évtizedek alatt, másrészt azt nekem ne magyarázza senki, hogy tök normális, hogy szombaton 16 órakor egy népszerű üdülőhelyről, ami egy köpésnyire van Gyöngyöstől és Egertől, ne lehessen hazajutni Pestre (pontosabban Gyöngyösre és Egerre, hiszon onnan már lenne járat). Ugyanezt tapasztaltuk múltkor Szilvásváradon, ami szintén a szibériai léptékű 30 kilométeres távolságra van Egertől, és mégis simán ott lehet ragadni este 17 után.

Az volt a szerencse, hogy másnap vasárnap volt, ezért még nem kellett melóba menni, ugyanakkor titokban élveztük is, hogy maradhatunk még egy napot, hiszen tulajdonképpen kinek van kedve hazajönni a büdös városba, ahol amúgyis pont eleget pácolódunk? Szerencsére az Ilona-völgyben már volt szerencsém táborozni, úgyhogy tudtam egy jó helyet, tehát visszagyalogoltunk a csevicéhez, tábort ütöttünk, és örvendeztünk, hogy előző napról maradt még egy kis lángoltkolbász, amit az Üvöltő-hegyen a szél miatt nem tudtunk megsütni, úgyhogy most szerét ejtettük ennek is.

Másnap reggel pedig alaposan föltankolva csevicevízzel, Eger felé hagytuk el a Mátrát, mert egy ilyen jó kis túrát illik megünnepelni a Szépasszony-völgyben a Sike pincében.

Retróhangulat a parádfürdői buszmegállóban:

Kőfolyás a Kékes északi oldalában:

És egy szép fa a Petőfi-forrásnál: