Elég szarul jött össze ez az őszöm és telem, túrázni utoljára novemberben voltam, viszont teljesen lemaradtam a szeptember végi négynapos Mátra-túra leírásával, pedig az egyik legjobb többnapos túránk volt, amit eddig csináltunk.

Tehát a Vándor-forrás közelében aludtunk, egy őzbaknak a területén, aki emiatt  éjszaka méltatlankodott is egy sort. Másnap viszont nagyon kellemes időnk volt, sikerült kifogni az ősz legszebb napjait. Mátraszentimre volt az elsődleges úticél, aztán tovább a Csór-réti víztározó felé, amúgy nem terveztünk hosszú túrát aznapra, ami nem is baj, mert úgyse lett volna belőle semmi. A Zöld jelzésen indultunk el, ami érinti a Csörgő-patak völgyének felső folyását is, ami ugye csodaszép hely.

Most nem barangoltuk be az egész szurdokot, az egy külön túra programja lesz majd. A Csörgő-patakba ömlik a Fiúsom-patak, nos ennek patakvölgye mentén visz föl kemény emelkedővel Fallóskútra a Zöld jelzés. Egyébként az emelkedő ellenére nagyon szép útvonal, erősen ajánlott. Útközben elhaladtunk a Holtner-forrás mellett, ami nagyon szépen foglalt forrás. A Mátrában sokkal ápoltabbak a források, mint a Börzsönyben, ezt már írtam és még írni is fogom többször, mert elég ciki, hogy a főváros közelében lévő legjobb túraterület ennyire elhanyagolt. A Holtner-forrást egyébként a régebbi térképek is jelölik, viszont a közeli bükkfára kiszögezett táblácska szerint '86-ban foglalta a Pásztói Mátra Turista Egyesület, korábbi említését nem is igen találtam.

Út a Fiusom-patak völgyében:

Végül beérkeztünk Fallóskútra, ami egy tipikus üdülőtelep, és mivel pénteken jártunk arra, ezért kihalt is volt rendesen, kísértetfalu benyomását keltette. A hétvégi házak nagy része persze a '70-es, '80-as években épült, ezért ma már jó kis retró kortörténeti emléknek tekinthetők.

Mátraszentimre felé haladtunk tovább, tehát útba esett a Mária kápolna és a Szent-kút. Egy aranyos kis puliszerű kutya fogadott minket a zarándokhelyen, amúgy az egész kihalt volt. Azt persze nem lehetett kihagyni, hogy egy szent kútból ne vegyünk vizet, hátha segít valamit túra közben.

Szentkúttól viszont a Kék O-n haladtunk tovább Mátraszentimre felé, és igaz, hogy ez egy rövid szakasz, de valahogy tipikusan mátrai, emiatt közel áll a szívemhez. Főleg a nyíres, füves rétek tetszettek, amelyek egyébként Galyatető környékére is jellemzőek.

Mátraszentimre az egyik kedvenc falum, nagyon hangulatosak ezek a Mátra tetején lévő kis falvak, Mátraszentimre, Mátraszentistván és Mátraszentlászló. Félig-meddig már ezek is üdülőfalvak, de nem teljesen, úgyhogy itt van élet, ráadásul sokan költöznek be végleg ide a városokból.

Remélem, jól kivehető a kovácsoltvas (?) női fej:

Itt meglátogattuk sporttársam rokonait, a Gyöngyvirág kocsmát viszont nem, pedig sok szép emlékem fűződik hozzá. Helyette inkább testületileg átvonultunk a Vidrócki csárdába, amihez szintén sok-sok emlékem fűződik, de itt már inkább a sztrapacskához, mint a sörhöz. Szerintem itt adják az ország egyik legjobb sztrapacskáját, mégha az adag csökkent is az idők során. A tulaj pedig nagyon kedves ember. Mátraszentimrét és Mátraszentistvánt egy jókora völgy választja el egymástól, tehát a kemény emelkedőn meg kellett dolgozni a kajáért. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a Vidróczkiban most sem kellett csalódnunk.

Sztrapacskától, meg a visontai rizlingből készült fröccstől teli bendővel viszont kifejezetten kényelmetlen nekivágni a Mátraszentlászlóra vezető, illetve a Szentlászlóról kivezető Kék jelzésnek. A Kékről aztán letértünk a Kék + -on a Három falu temploma felé, ezt ugye kötelező megnézni annak, aki erre jár. Van hozzá sztori is, de ezt most nem írom le, mert mindenhol olvasható.

A Kék+ -on egyébként a Bőgős-réthez érkeztünk meg, ekkor már azért erősen délután volt, és szeptember végén már a napnyugta is korábban van, ezért igyekeznünk kellett, ha jó táborhelyet akarunk találni. A Bőgős-réttől nyílik egy aszfaltozott, de nemigen használt út, ami a Galyatető oldalában fut végig, tualjdonképpen egy jó darabon párhuzamosan a főúttal, csak egy kilométerrel lejjebb. Ezen indultunk el, mivel a fő cél a víztározó volt, még ha tudtuk is, hogy aznap már nem érjük el. E mellett az út mellett találtuk egyébként az Angic-forrást is, ami egy profin kiépített forrás, csak az a gond vele, hogy a vízhozama erősen lecsökkent, már csak csöpög. Arra viszont jó, hogy ha nincs vizünk, akkor ne kelljen szomjaznunk. Föl is töltöttük a palackjainkat, ami a csöpörésző forrásból jó sok ideig eltartott. Mivel már közel volt az alkony, azért a szarvasok is akcióba léptek. Szeptember vége volt, tehát javában tartott még a szarvasbőgés, és ebből a mátrai bikák sem maradtak ki, a környező bérceken mindenhol szólt egy-egy. Azon gondolkoztunk közben, hogy jó lenne egyszer becserkészni, vagy megfigyelni egy ilyen bőgő bikát.

Az este közeledett, viszont mi nem igazán találtunk jó táborhelyet éjszakára, hiába mentünk újabb és újabb kilométereket. Végül nagy nehezen találtunk egy jónak kinéző bércet, de ekkorra eszméletlenül elkezdett fújni a szél - legalábbis nekünk úgy tűnt, hogy mindenhol fúj. A bérc tetején annyira süvített, hogy onnan le is jöttünk gyorsan, tüzet sem lehetett volna rakni, mert egyből elfújta volna, szerencsére a bérc aljában, egy fiatalos mellett találtunk egy viszonylag szélvédett helyet. Aznap átlagban 25-27 fok lehetett, ezen a helyen viszont éjszaka annyira lehűlt a hőmérséklet, vagy legalábbis a hőérzetünk ezt sugallta, mintha október vége lenne, meg lehetett fagyni. Tüzet raktunk persze, de elalvás előtt gondosan lelocsoltuk, mert annyira fújta a szél a parazsat, hogy félő volt, széthordja. Az éjszakánk pedig a széltől hangosan zúgó erdő hallgatásával telt, meg annak latolgatásával, hogy vajon a bükkfák ránkdőlnek-e. Ami egyébként nem irreális félelem, ugyanis a kisebb-nagyobb szélviharokban rendszeresen dőlnek ki bükkfák, ezt lehet is látni, ha vihar után túrázunk. Így telt második napunk, aztán másnap reggel kiderült, hogy ez a szélvihar-dolog sem ilyen egyszerű, mindenről az Üvöltő-hegy tehet, de az már egy következő bejegyzés sztorija.