Ez a túra is igen régen volt már, még augusztus végén, de halogatódott a megírása. Szóval, ha a fotókon baromi jó idő van és zöldellő lombok, akkor az nem a photoshop eredménye. Első pilisi szakaszunknál megint megszegtük a saját magunknak tett fogadalmunkat. Annak idején elhatároztuk, hogy keletről nyugatra fogunk haladni, mert a Másfélmillióban is úgy mentek, az pedig alapmű, és viszonyítási pont a nagy globalizált világban. De ezt már többször megszegtük, persze mindig megvolt a racionális oka, na de azért mégis, a megszegés az megszegés. Most is szimpla ésszerűségből döntöttünk így, egyrészt Visegrádon körbe akartunk nézni, és nem túra előtt, hanem túra után, mert úgy kényelmesebb. Másrészt Visegrádról át lehet kompozni Nagymarosra, ahol a kocsmák is jobbak, és a közlekedés is barátságosabb, mi legalábbis jobban szeretjük a vonatot. A kompozást meg semmiképen nem akartuk kihagyni, ha már rajta van az útvonalon.
Pilisszentlászlóról indultunk, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a szakasz még nem a Pilisben, hanem a Visegrádi-hegységben halad végig, de hát az ember Pilisnek hívja néha mindkét tömböt együtt. Busszal mentünk Szentlászlóra, a buszos sorbanállást már nem is taglalom, káosz és anarchia, de már dühöngtem erről többször. Szentendrén kellett átszállnunk, kifogtunk persze egy nyugdíjas csoportot, akik elfoglalták az összes helyet. De aztán szerencsére hamarabb leszálltak. Pilisszentlászlón kajáltunk a Gesztenyés sörözőben, én benyomtam egy pohár sört is, mert olcsóbb volt, de ezt később meg is bántam, mert utálok hegymenet előtt sörözni. Kipróbáltam a sörözővel szembeni cukrászdát is, konkrétan az almatortát, amit a fórumon dicsértek. Nem is volt rossz, habár biztos nem házi volt. A kajálgatás, meg sörözgetés után lassan nekivágtunk, a Kék rögtön egy elmelkedővel indít, de aztán egy fennsík-szerű részre ér, ahol a kilóméterek során túl nagy szintkülönbségek nincsenek.
Viszonylag hamar elértük a Pap-réti erdészházat, ahol a hírhedt rövidláncos pecsét állomásozik, tényleg macerás pecsételni vele, de megoldható. Viszont maga a Pap-rét nagyon szép hely, de mondjuk forgalmas is. Valaha egyébként itt pihent a fa alatt Berda József költő, persze ez hülyén hangzik, hiszen mások is pihentek már a Pap-réten, de ő, ha jól emlékszem, versbe is foglalta. Innen tovább oldalazás következik az Úrasztal-oldalban, alattunk meredek falú völgy, és ha jól emlékszem, innen már nyílik kilátás a Naszályra (ezért hülyeség ennyit halogatni a bejegyzés megírását - fakulnak az emlékek).
Nemsokára újabb kedves réthez érkeztünk a Vízverés-nyergében, itt is állnak magányos, gyönyörű fák, szóval szép hely ez is, már csak egy forrás hiányzik a közelből, de az a Pilisben nincs sok. Mi nem pihentünk meg, hanem átmászva a vadkerítésen nyomultunk tovább Visegrád felé, persze útközben jó pár szedrezés is becsúszott, ez a jó az augusztusi, meg szeptember eleji túrákban.
A Moli-pihenő egy hihetetlen varázsú hely. Nem sikerült utánanéznem, hogy ki volt az a Molnár Lajos, sajna nincs Pilis-kalauzom a '75 utáni évekből (1975-ben létesítették ugyanis a pihenőt), a neten meg semmi, mindenestre megejtő, hogy a túratársai pihenőt és emléktáblát létesítettek Molnár Lajos nevű társuk emlékére. Innen nyílik először kilátás a Dunakanyarra, érdemes leülni a kőpadra, és elidőzni ezen a helyen.
Innen már nem sok időbe tellett megérkezni Visegrád közelébe. A Kék először egy nagy, elszórt fákkal tarkított mezőhöz érkezik, itt padok is vannak, meg asztalok, esőbeálló is, úgyhogy itt kajáltunk egyet gyorsan. Majd folytattuk az utat a következő pecsételőhely, a Vadászcsárda felé, ahová minden sáros bakkancsú turista félve lép be, hogy mindjárt kirúgják, de még soha ilyesmi nem történt. Ez egy drágább étterem, nem a mi zsebünknek való, mégis megtűrik itt a pecsétet és normálisan útbaigazíják a kéktúrázót, ha betér.
Úgy akartunk Visegrádra bemenni, hogy letérünk a Kékről, útba ejtjük a Mátyás-kutat, és a Salamon-toronyhoz lyukadunk ki. De az én térképem nem túl új, az útjelzéseket közben meg átfestették kicsit, azért rövid ideig egy szerpentin úton kanyarogtunk lefelé, ami mellett drótkötélpálya húzódott, canopy, vagy mi a neve ennek a szabadidősportnak, habár sportnak nem nevezném, inkább szórakozás ez. De végül összeállt a kép, hogy merre vezették az új útvonalakat, úgyhogy hamar megtaláltuk a Mátyás-kúthoz vezető túristautat, a Kék+ -et. Innentől már laza séta következett, jól kiépített ösvényen, de sajnos a Mátyás-kút csalódás volt. Maga a kút eszméletlenül jól néz ki a kőépítménnyel, meg a csobogó patakkal, de hát nem iható a vize. Vagy legalábbis ez a tábla van kirakva rá, mi mindenestre nem próbáltuk ki, hogy tényleg szennyezett-e a víz. Egyrészt szomorú, hogy egy forrás használhatatlanná vált, másrészt nagyon szomjasak is voltunk, mert mire ideértünk, elfogyott a vizünk. Arra azért jó volt jéghideg forrásvíz, hogy lehűtsük magunkat vele.
Következő állomásunk a Salamon-torony volt. Úgy döntöttünk, hogy ezt választjuk a három fő látnivaló - a Fellegvár, a Palota és a Salamon - közül. A Palotában már jártunk, és rohadt drága a felnőtt jegy, úgyhogy inkább ezt választottuk, ahol viszont még nem. A Palota múzeumára úgy emlékszem, mint a felhasználóbarát múzeum jó példájára, nem csak ki vannak pakolva vasdarabok, hanem minden részletes magyarázattal van ellátva, hogy mire használták abban a korban. A Salamon-torony ellenben a rossz példa. Ahol értelmetlen és rejtélyes feliratokkal van ellátva minden, ahol semmiről nem lehet tudni, hogy micsoda, maximum a kardokról. Nincs elmagyarázva, hogy az adott korban mi volt a jelentősége és funkciója például a "Matróna maszknak". Mihez használták? Színházhoz, vagy vallási szertartáshoz? Nem csoda, hogy a gyerekek utálják a múzeumot, ennek ugyanis így semmi értelme.
Séta következett befelé a kisváros központjába. Visegrád egyébként hasonló egy kicsit Nagymaroshoz. Nagy lehetőségek, csodaszép vidék, de az egész elveszik valahogy a magyar középszerűségben. Nagy nehezen találtunk egy sörözőt, ahol kihúzhattuk a komp indulásáig, aztán végre felnyomulhattunk a kompra és áthúzhattunk Nagymarosra. Ja, de előtte még persze pecsételtünk a komppénztárban, ahol nagyon jó fej volt a hölgy.
Nagymaroson elsődlegesen három célpontunk volt. A kézműves fagyizó, a cukrászda, ami óriási választékkal hirdeti magát, és a Diófa kocsma. A kézműves fagyizót hamar megtaláltuk, nem is volt rossz. De ekkor rájöttünk, hogy durván megéheztünk, jó lenne harapni valamit. Emlékeztünk egy kocsmára, ahol régen lehetett főtt csülköt kapni, úgyhogy afelé vettük az irányt. Ott persze kiderült, hogy a főtt csülkös idők már rég elmúltak, viszont a hölgy jófej volt, ajánlott egy pecsenysütőt. Úgyhogy vissza a Duna-partra, oda, ahonnan jöttünk. Nem sokkal a kompkikötő mellett valóban megtaláltuk a pecsenyést, ahol elég jó áron vettünk sült krumplit és kolbászt. A kolbász pedig teljesen korrekt volt, nem ilyen mócsingos szar.
Innen elindultunk megkeresni a cukrászdát, amit meg is találtunk, de én többet vártam, a választék sem volt túl nagy és maguk a sütik sem néztek ki annyira jól. Ráadásul sikerült pont a flódnit választanom, ami eszméletlenül édes süti, és ha az embernek nincs éppen szénhidráthiánya, akkor nem biztos, hogy olyan jól esik.
Irány a Diófa. Majd az utolsó vonattal haza Pestre.
