Megkezdtük a Cserhát-szakaszt, amit teljesen tudatosan időzítettünk tavaszra. Persze az eredeti tervek szerint már áprilisban el akartuk kezdeni, de nem így jött össze. Sok kéktúrázó ott rontja el, hogy nemigazán kalkulálnak előre, nem gondolkodnak, és nyárra rakják a cserháti szakaszokat, ami elég nagy baromság, hiszen a Cserhát nem túl magas hegység, ezért nyáron, kánikulában nem egy nagy élmény itt túrázni, ráadásul sokan panaszkodnak ilyenkor a töméntelen szúnyogra, meg kullancsra - hát igen. Másrészt a Cserhátban sokszor kell mezőkön, termőföldek között gyalogolni, ami egy nyári 40 fokban szintén döglesztő lehet. Aztán a harmadik ok, hogy szerintem a Cserhát tavasszal a legszebb, amikor még minden zöldell.

A Nagybárkány-Nagymezőpuszta-szakasz például pont az, amire sokan panaszkodtak, hogy nyáron tiszta szúnyog és kullancs az egész. Tavasszal viszont egész jól meg lehet úszni a rovarokat, bár már most is sok légy volt. Mi Sámsonházán kezdtük el ezt a szakaszt, szóval nem Mátraverebélyen és nem Nagybárkányban. Sámsonházára pedig Tarról gyalogoltunk be. Így tudtuk a legkényelmesebben felosztani ezt a szakaszt. Sámsonháza egyébként jó hely, beugrottunk a kocsmába kávézni, mindenki szívélyes volt, mint egy igazi falusi kocsmában. Aztán folytattuk utunkat a főutcán, amely mellett tele volt minden szalagokkal díszített májusfákkal, mivel május elseje környékén voltunk errefelé, itt még őrzik a hagyományokat.

Sámsonházának három nevezetessége van. Az egyik a hőforrás, ami egy rozsdás csőből csordogál, ezt most kihagytuk. A másik a várrom, ami már időtlen idők óta csak rom, de azért néhány faldarab még megmaradt. A harmadik pedig az az elhagyott kőbánya, ami most geológiai különlegességként funkcionál, ugyanis meg lehet tekinteni egy hajdani vulkánkitörés nyomait, vagyis a megkövesedett láva meg a vulkáni hamu rétegeit. Egyébként tényleg jól néz ki.

De ezeken a geológiai eligazító táblákon mindig kiakadok. Ha az ember szán rá egy kis időt meg energiát, akkor egy részük félig-meddig érthető, de inkább úgy vannak megírva, mint emlékeztetők az idelátogató geológushallgatóknak, szóval ilyen hevenyészett szaknyelven, szakszavakkal teletűzdelve, tömören összefoglalva. A táblákból például minden hülyeség kiderült, csak a legfontosabb nem, hogy a vulkán maga a víz alatt volt, vagy a víz fölött. Az volt a mázlink, hogy épp ott bóklászott egy kőzetgyűjtő öregúr, aki nagyon vágta ezt a témát, és minden kérdésünkre válaszolt, érthető nyelven. Neki valahogy nem volt szüksége arra, hogy érthetetlen szakszavakkal magyarázza el a dolgokat - vele kellett volna iratni az információs táblákat. Egyébként az öregúr eléggé csalódott volt, mert kőzetet jött gyűjteni, opált, szideritet, kalcitot, de nem talált semmit. Azt mondta, hogy ez túl könnyen hozzáférhető bánya, ezért már leraboltak mindent a gyűjtők és kocagyűjtők.

Sámsonházáról rövid gyaloglással, egy dombháton keresztül érhető el Nagybárkány. A turistajelzés mellett még egy forrás is van bent a faluban. A kocsmában van a pecsételőhely. Kíváncsi voltam erre a kocsmára, mert mindenfélét lehetett róla olvasni a kéktúra fórumon, hogy durva arcok, meg hogy lepattant. Hát lepattantnak tényleg egy kicsit lepattant volt, de a durva arcok azért erős túlzás. Mindenesetre a csapos srác jó fej volt, vettünk is csokit, úgyhogy semmi probléma nem volt.

Nagybárkány:

A faluból egy kaptató vezet föl a Hármashatár-hegyre, fárasztó, de nem vészes. Aztán még egy kaptató pár kilométerrel arrébb a Köves-bércre, onnantól kezdve a túra egy kellemes gerinctúrás hullámvasút. Enyhe szintkülönbségekkel egyik csúcsról a másikra halad az ember. Az időjárásunk elég változékony volt. Egyik pillanatban sütött a nap, a másik pillanatban már szemerkélt az eső. Szerencsére nagyobb záport nem kaptunk, de azért a fotókon látszik, hogy a borult idő miatt nem a legjobbak a fényviszonyok. Fotózáshoz legalábbis. A Nagy-Kő-tetőn van - azt hiszem - a telefon átjátszótorony, a torony előtti kis szakaszon jó kilátás nyílik Garáb felé. A Purga gerince pedig egy remek túraút, még sziklás részek is vannak.

Garáb:

Purga és sziklák:

A Purgáról lejtmenetben érkezünk meg egy nyeregbe, és innen enyhe emelkedő visz fel a Tepke kilátójához. Útközben a fenyőfákon egy mókust is láttunk, egész közel jött, nem vett észre minket. Persze mire előszedtem a fényképezőgépem, felszaladt a fára, és már csak a farkát tudtam lekapni. Íme:

A Tepke kilátója marha jó hely. Itt jöttem rá, hogy a Cserhát tavasszal a legszebb, szerintem ez a tájképekből látszik is. Az alábbi képen viszont inkább az látszik, milyen gyatra minőségű fotókat lehet csak borús időben készíteni:

Nyugat felé a Cserhát dimbes-dombos vidéke húzódik a Börzsönyig:

Mátraszőlős felé:

Pásztó, mögötte kezdődik a Mátra:

Mindenfelé repceföldek, örüljünk neki vagy sem? Mostmár a környezetvédők is kezdenek rájönni, hogy baromság kaja helyett biodízelt termelni:

És néhány infó:

A Tepkéről már csak le kell ereszkedni egy sarjadó búzaföldig. A lefelé vezető ösvényen egyébként egy kis ér folyik, ezért a sárban kell tapicskoni, de hamar megérkeztünk a földig. Na, itt következik a cserháti kék első szakaszának egy kritikus része. A turistaút ugyanis kimegy a főútvonalra, és végig ott halad egészen a Bableves csárdáig (és tovább is, de ez most mindegy). Természetesen mi sem követtük a jelzést, hanem átvágtunk a földön, ahogy a legtöbben, de még így is ez a hosszabb és kényelmetlenebb út, persze ennél is hosszabb és kényelmetlenebb, ha a viszonylag forgalmas autóúton megyünk végig. Sajnos ez egy tipikus maradvány-szakasz a régi időkből, ma már semmi értelme a betonon vezetni az útvonalat. Régen, még a '80-as években is ugyanis Nagymezőpusztán turistaház volt, és valószínűleg az autóforgalom is lényegesen kisebb volt a betonon, szóval lényeg, hogy a turistaútnak mindenképpen érintenie kellett a turistaházat. Ma már Nagymezőpusztán nincs semmiféle turistaház, viszont a Bableves csárdáig simán és rövidebben, kényelmesebben el lehetne jutni szekérutakon is, úgy közvetlenül a csárda mellett lyukadnánk ki, úgyhogy nem értem, miért nem rakják át az útvonalat.

Megérkeztünk a Bableves csárdához, ami egy külön tanulmányt igényelne magyar vendéglátás címszó alatt. Ez a csárda úgy hirdeti magát, mint ami a bableveséről híres, és az étlapon csakugyan van is jónéhány bablevesfajta. De miután megkóstoltuk a bableves csárda módra nevezetű ételt, aminek ugye a zászlóshajónak kellene lennie a babletyó-kínálatból, nyugtáznunk kellett, hogy ez a bableves az erős közepest épp hogy csak eléri. Nem rossz, meg lehet enni, de nem is különösebben jó. Tipikus nagypofájú ungarische vendéglátóhely, suttyó pincérecskékkel, akiknek közük nincs a vendéglátáshoz, a konyha pedig röhej. Ja, és le se lehetett normálisan ülni, mert a padnak nevezett ülőalkalmatosság épp szétesőfélben volt. De hogyan is lehetne elvárni egy vendéglőtől a tisztességes konyhát, ha még egy csavarhúzó sincs a háznál? Egyébként meg, persze, ez egy útmenti csárda, nem pedig egy csúcsétterem, de ez egyáltalán nem ad felmentést, hiszen a csárdáknak, kisvendéglőknek pont a bableves-, gulyás-, pörkölt-kategóriában kell nagyot alkotni. Van olyan hely, ahol ez sikerül is, mert hozzáértéssel, tisztességgel csinálják, a Bableves csárda viszont egy ratyi. De ha nagyon éhesek vagyunk, azért megteszi, a sztrapacska például nem volt annyira rossz, de tudok helyet, ahol jobb.

Innen busz vitt minket Pásztóra, ahol egy óra várakozás után jött is a vonatunk.

Bírom az ilyen faoszlopos régi állomásépületeket:

És egy Utasellátó tábla, emlék egy másik korszakból. Utasellátó Pavilon, piperecikk, cukorka, csokoládé: